Somfai Péter: Bosszú

Egy ideig kételkedtem abban, hogy valóban kipcsak vér csörgedezik az ereinkben. Most azonban, látva a köröttünk történő eseményeket (noha már nem hordunk görbe tőrt az övünkben), „a vér vért kíván!” avítt, talán a keleti pusztákról magunkkal hozott törvénye tovább keseríti az életünket. Tudom, vannak más népek is, amelyeknél szintén a vérmérséklet diktál, és nem ismerik a bocsánatot, megkövetelik minden férfiembertől, hogy az őt ért sérelmet torolja meg – bármi legyen is az ára.

Itt, Európa kulturáltnak mondott közepén, illett volna már túllépni ezen. Vagy éppen azért nem tudjuk kiiktatni a gondolkodásunkból a bosszú létjogosultságát, mert erről szólnak a kulturális gyökereink is? Nagy, nemzeti drámánk hőse, a horvát bán, amikor a germán betolakodókat képviselő királyné öccse megerőszakolja, az őrületbe és a halálba hajszolja asszonyát, a királynét vonja felelősségre, s rajta vesz elégtételt. De mert a király is jogosnak véli a főúr bosszúját, megkegyelmez a gyilkosnak.

Évszázadokra visszamenően az irodalom megénekelt megannyi drámai konfliktusa is valamilyen bosszúról szól. A Montague-k és a Capuletek már nem is tudják, miért gyűlölködnek, mégsem tudnak megbocsátani egymásnak. Shakespeare olyan jó kis drámát alkotott a két veronai család viszálykodásáról, hogy amíg lesz ember, akit érdekel a színház, Rómeó és Júlia megható szerelmével és az emberi bosszú izgalmával szembesülni akarnak majd a nézők.

Azt mondják a bennfentesek, hogy a színművészeti egyetem körül kialakult csatározás gyökereit is valamilyen drámai bosszú táplálja. A shakespeare-i emlőkön nevelkedett művészvilág belső konfliktusai valamikor régen, talán még a csepűrágás korában keletkeztek. Feltételezik, hogy messzire nyúló ellentét miatt áll bosszút az, aki ezekben a napokban ki akarja véreztetni az ország egyik legpatinásabb szellemi műhelyét. Jelmezükből kibújt Montague-k és Capuletek ölik egymást a színfalak mögött, csak azért, mert az egyik „család” képviselője valamikor pápista jöttment parasztnak mondta a másikat, az pedig sehonnai, hazátlan bitangnak nevezte emezt és teljes családját, akiket szerinte egy amerikai filantróp pénzel. Az egyik család emberei sértetten sorolják, hogy sokáig nem engedték őket emezek érvényesülni, de most majd megmutatják, hétszer verik el rajtuk a korábbi sérelmüket! Amíg azok kardoznak egymással, sok reménybeli ifjú Rómeó és Júlia úgy érzi, soha nem teljesülhet be a szerelme, nem játszhatja majd el élete nagy szerepeit.

De lehet, hogy mindez csak kósza feltételezés. Vannak, akik más okra vezetik vissza a Vas utcai egyetem birtoklásáért folyó csatát. Oda, amikor lassan másfél évtizede két macsó politikus kiállt egy színpadra, és üzekedő szarvasbika módjára összeakasztotta az „agancsait”. Akkor az egyik győzött, nem kegyelmezett a másiknak, súlyosan megsértette az önérzetét, de aztán fordultak az erőviszonyok. Az akkori vesztesből mára megizmosodott, vérben forgó szemű, erőteljes bika lett, amelyik azóta is bosszúért liheg, és mindenkivel szívesen leszámolna, aki akkor megalázta ünői előtt.

Sérelmek, megaláztatások, életre szóló haragok, olthatatlan bosszúvágy munkál a művészvilág közéleti szereplőiben, amit igyekeznek valamiféle kultúrharc álarca mögé bújtatva elfogadhatóvá tenni. Nem is azzal van baj, hogy harcol egymással a liberális és a konzervatív világfelfogás, az is természetes, hogy mindenki szeretne az általa képviselt művészeti területnek nagyobb részt kikanyarítani a támogatások „zsírosbödönéből”. Ez másutt se szokatlan a világban. Sokkal inkább az a probléma, hogy már mindenki a másik magánszféráját is találati felületnek tekinti: a hitét, a becsületét, a származását. Eközben kikezdik egymás szakmai érdemeit is. És ezek, borítékolható, hogy megint sokáig megbocsáthatatlan sérelmeket szülnek majd.

Ma még nem tudni, mi lesz a kimenetele a Vas utcai csatának, de a veszteségek egy része már felmérhető. Számos neves művésztanár fordított hátat az intézménynek, az egyetemi autonómia évszázados garanciáit percek alatt belevágták az átalakulás lecsójába, sáros lábbal taposták el a színészképzés nagy hagyományú értékeit. Azt mondják: minden építkezés előbb bontással jár, hogy aztán majd valami szép, új emelkedjen a helyén. Csak az a baj, hogy annak a szép, új „épületnek” még a skicceit sem mutatták meg azoknak, akik most a bontás porát szívják.

Csak valamiféle bosszúra gondolnak, és a vér szagát érzik.