Szentpéteri Nagy Richard: Haza és hazugság

2020. december 14. 07:30 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

A most leköszönő amerikai elnök és a most még egyáltalán nem leköszönő magyar miniszterelnök mindenesetre hazájuk közvéleményének nagyjából a felét a jelek szerint sikeresen vezeti félre, a másik felét viszont nem. Ez a körülmény, vagyis, hogy a tudatos választók felének átverése elég a hatalomhoz, olyan újítás, amelyről Lincoln még aligha tudhatott.

„Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.” Bibó István sokat idézett, örökbecsű nagyigazsága ez a megállapítás Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című zseniális esszéjéből, melyben a kiegyezés rendszerének sorsát elemezve „különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.”

Az 1867-es kiegyezés – állítsanak róla bármit is azon mai hívei, akik érveiket a két világháború közötti ellenforradalmi rendszer hivatalos nosztalgiázóitól veszik – valójában önbecsapáson alapult (mindkét fél részéről). Nem a politikai hamisságok sora okozta a vesztét, hanem magának az építménynek a hamissága.

Mármost midőn a bibói példán tanulva napjaink magyar politikai rendszerét aggódó semlegességgel igyekszünk vizsgálni, Bibó híres és bölcs szavait igazolva kell látnunk. A nemzeti együttműködés rendszerének nevezett politikai szisztéma olyan hazug konstrukció, amelyben semmi sem az, aminek látszik, mert minden másnak mutatja magát, mint ami valójában, és elhiteti magáról, hogy a haza érdekét szolgálja. Ezért idővel nem is a politikusi füllentések, erkölcsi kihágások, ingoványos üzleti és magánéleti mutyik buktatják majd meg, hanem a rendszer egészének hazug mivolta.

Hogy ez a végkifejlet mikor következik be, azt természetesen senki sem tudja, de akárhogy lesz is, a berendezkedés tartóssága önmagában nem mutat meg túl sokat a rezsim természetéből, elvégre maga a kiegyezésre felépült struktúra is kitartott – nemde – nem kevesebb, mint öt évtizedig, mielőtt a világégésben totálisan szétzuhant.

A nemzeti együttműködés rendszerének alaphazugsága mindenesetre az, hogy az alkotmányos demokrácián és az európai integráción kívül is van élet Magyarország számára; ez az élet jobb perspektívával kecsegtet, mint a nyugatihoz hasonló modell, de az ideálhoz vezető utat a nemzetközi közvélemény összedolgozó befolyásolói nem engedik Magyarországnak bejárni, ezért hazánknak függetlenségi harcot kell vívnia – kölcsönösen önzetlen keleti támogatások tudtával – a nyugati civilizációval szemben, amelyhez mindig is tartozni akart.

Világos, hogy e mondatba foglalt alapállítás valójában nemcsak egészében, hanem minden egyes elemében is marhaság, vagyis finoman szólva is abszurd, buta, keleties és szánalmas tételekből áll, amelyek különösen szívják ugyan teli magukat a nemzeti gondolat kisnemesi és plebejus, függetlenségpárti és mélymagyar gyökereiből, de nem teremnek virágot, nem hoznak kreativitást, gyarapodást, prosperitást és gyümölcsöket, minthogy egyértelműen szembefutnak a nemzet legszebb hagyományaival és legelemibb érdekeivel.

Hogy a közvélemény e gagyogást sok tekintetben mégis elfogadja, az mindenekelőtt arra a 2010-ben látványosan demonstrált hamis premisszára épült fel, hogy a rendszer vezetői a nép javát akarják, a rezsim régi és új intézményei jogállamiak és szakmaiak, döntéseik demokratikusak és szakavatottak, intézkedései jogszerűek és szakszerűek. Stabilitása azon a közhiedelmen alapul, hogy a hatalom birtokosai – bár minden jel szerint korruptak, műveletlenek és önzők – végeredményben (komoly ellenzéki alternatíva nem mutatkozván) alkalmasak, hivatottak és felkentek az ország vezetésére, és a politikai vezér, ha nem is tévedhetetlen, de rátermett, méltó és tehetséges, mindenekelőtt pedig erkölcsös, vagyis alapjában véve tisztességes, és bizonyára jót akar.

E jóakarat természetesen már csak azért is alapvető, mert a magyar politikai rendszer valamennyi színvonalas leírása abból a felismerésből indul ki, hogy – mint a tekintélyelvű szisztémákban általában – a hazai politikai életben igazából csupán egyetlen ember akarata érvényesül. Csakhogy ennek az egyetlen embernek valójában egyetlen néven nevezhető akarata van – hatalomban lenni –, márpedig ez a motiváció, minthogy voltaképpen maga sem igen tagadja, túl sokáig nem titkolható, így aztán aligha tartható az a nézet, hogy e vezér egy nemes eszmét – vagy egyáltalán valamilyen eszmét – képvisel.

Tekintve, hogy a rendszer erkölcsi alapjaiba vetett közhit az utóbbi hetekben kissé megingott, és a rezsim néhány képviselője súlyosan hiteltelenné vált, van esély arra, hogy az egy évtizede bevezetett új magyar politikai berendezkedés közbizalmi támasztéka is megbillenjen, márpedig akkor a fent leírt alaphazugságot sem lehet sokáig fenntartani, és egyszer talán újra lehetőséget kap a józanság és a ráció.

„Keveseket hosszú időre, és sokakat rövid időre be lehet csapni (és persze keveseket rövid időre is), de sokakat hosszú ideig aligha lehet félrevezetni” – tartja a mondás, amely többféle formában kering a köztudatban, de alapja bizonyosan Lincolntól származik, még ha nem pontosan így mondta is (anélkül, hogy jelentősen bírálnánk, annyit megjegyezhetünk: ő csak tudta). Az Egyesült Államok, amely számtalanszor ment át nagyobb megrázkódtatásokon is, lényegében változatlan formában áll megalakulása óta, miközben a világ számtalan rezsimje már számtalanszor átalakult, ha ugyan volt honnan és mivé. Feltételezzük, hogy ennek a fejleménynek van köze az államberendezkedés erkölcsi alapjaihoz is.

A most leköszönő amerikai elnök és a most még egyáltalán nem leköszönő magyar miniszterelnök mindenesetre hazájuk közvéleményének nagyjából a felét a jelek szerint sikeresen vezeti félre, a másik felét viszont nem. Ez a körülmény, vagyis, hogy a tudatos választók felének átverése elég a hatalomhoz, olyan újítás, amelyről Lincoln még aligha tudhatott. E jelentős társadalmi kísérlet részleges sikereinek tartóssága még kérdéses, de a morális károk már jól látszanak.

Ami azt illeti, a károk komolyak, és egyelőre minden nappal csak fokozódnak. Pedig a társadalom jó erkölcsi állapota olyan alap lenne, amelyre a jó hatalom épül. „Így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed.”

Igen, a morális romlás vége alighanem valóban a rabság. Nem azért, mert a kitűnő Berzsenyi mondta, de ebben tényleg van valami.