Szentpéteri Nagy Richard: Az ünneplések vége
Azzal a félszeg merészséggel, amellyel korlátolt emberi számítás egyáltalán bármi határozottat állíthat a jövőről, viszonylag egyenesen kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok napokban felesküdött új adminisztrációjának külpolitikája – tartson bár akármeddig is az időben – bizonyosan jó lesz Magyarországnak, és bizonyosan rossz lesz a magyar kormánynak. (Hogy Magyarország és a magyar kormány érdekei miért nem száz százalékig esnek egybe – ahogyan normális volna –, hanem miért térnek el akár száz százalékig is egymástól, annak magyar politikairendszer-specifikus okairól már volt alkalmunk szólni.)
Azt is bátran megjósolhatjuk – rezerváltságunkat sem titkolva –, hogy az új amerikai külpolitika Magyarország érdekében (a magyar kormánnyal szemben) legőszintébb szándékai ellenére sem fog elérni semmit, de legalább lesznek szándékai, amelyeket érvényesíteni akar. A megelőző adminisztrációnak semmi szándéka nem volt semmilyen magyar vonatkozásban azon kívül, hogy legyen béke, nyugalom és csend (vagyis stabilitás).
Így aztán a bideni elnökség Magyarország számára ugyan semmit sem fog hozni, ám ha lesz az országban olyan erő, amely eséllyel láthat neki az afféle politikai reformoknak, melyek egyszer visszavezetik hazánkat a liberális demokrácia elhagyott útjára (s ez kívánatos lenne), akkor az a mozgalom a bideni külpolitikára e törekvéseiben bizonyosan számíthat majd. Vagyis – amint ez a legkevésbé sem kérdéses – Magyarország a magyarok kezében van – és marad.
A fentieken túl azt is elég bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy hazánk továbbra sem élvez prioritást az amerikai külpolitikában, mint ahogy az egész térség sem, sőt – némileg meglepően – még maga Európa sem, mert az amerikai külfigyelem ma már nem elsősorban erre a kontinensre vetül, és a jövőben még a tágabb északi féltekére is kevésbé fog koncentrálódni. Hazánk helyzetét világpolitikai kontextusban kell értékelnünk, és jó, ha megértjük, mennyit és mit érünk, ha mindezt értjük is.
Ugyanakkor nem tagadható, hogy a helyzet – relatíve – annyiban máris kedvezőbb számunkra, mint korábban volt, hogy az új amerikai kormány (a vázolt kontextuson belül) az elődjéhez, sőt, több elődjéhez képest is nagyobb figyelmet fog fordítani hazánkra, jobban ismerve és jobban értve Magyarországot, mint sok korábbi adminisztráció értette az amerikai kormányzat több mint kétszáz éves történetében.
Végül – tételeink közül utolsóként – leszögezhetjük azt is, hogy az Egyesült Államok (bár nem rajta múlik) nyilvánvalóan azt szeretné, ha Magyarország – a térség államaihoz hasonlóan – azért mégiscsak alkotmányos demokrácia lenne. Ennek oka az, hogy a most felálló amerikai adminisztráció számára fontos a partnerországokban elvártan működtetett liberális demokrácia életképessége (amely a trumpi adminisztráció számára nem volt fontos), márpedig Magyarország sorsa e tekintetben tíz éve megpecsételődött, midőn egy illiberális rezsim kiépítése kezdődött meg hazánkban – az itt élők kárára.
Mivel az Egyesült Államok kormányzata ma azt szeretné – a magyar nép érdekeivel megegyezően –, hogy Magyarország alkotmányos demokrácia legyen, a magyar kormány pedig ezt nem szeretné, halkan kijelenthető, hogy a magyar nép valódi érdekeinek előmozdítását – bár aligha tehet érte bármit – az Egyesült Államok kormányzata szorgalmazza, a magyar kormány pedig nem. Sőt, ellenkezőleg: a magyar kormány (sajnos) a magyar nemzeti érdek ellen lép fel, az amerikai kormány pedig – sok más kormányzathoz és az Európai Unióhoz hasonlóan – a magyar érdek mellett áll.
Nem kell különösebben érzékeltetnünk, hogy ez rendkívül nyugtalanító, sőt súlyos fejlemény, pedig valójában nem más, mint a fenti – vagy egyéb – egyszerű tételekből levont egyértelmű, megkerülhetetlen és kínos következtetés.
Érdemes megjegyezni ugyanakkor, hogy a korábbi magyar kormányokkal kapcsolatban – mind amerikai, mind tágabb nemzetközi viszonylatban – hasonló következtetésre jutott egykoron a Fidesz – sok évvel ezelőtt, amíg ő maga ellenzékben, mások pedig (bánatukra) kormányon voltak Magyarországon. Szemben azonban a fenti következtetéssel, az ő következtetésük ország-világ színe elé került, és nemzetközi fórumokon – hazánk ellen nemegyszer szankciókat is kérve – hangoztatódott.
Nekünk mindazonáltal nem feladatunk értékelő szempontokról vitázni, de azt a tények előtti főhajtással illő elismernünk, hogy a magyar kormányfő a liberális demokrácia nemzetközileg jegyzett, potens ellensége (mármint azóta, amióta kormányon van, hiszen amidőn még az ellenzék tápláló kenyerét ette, természetesen a liberális demokrácia híve volt, és élvezte azokat a szépszámú jogokat, amelyeket egy liberális demokrácia a mindenkori ellenzéknek biztosít).
A Fidesz tekintélyes vezetője mindenesetre 2010-es kormányra kerülése után néhány év alatt sikeresen alakította át olyanformán a magyar politikai rendszert, beleértve a teljes magyar államot és az államon túli magyar világot is – egykori alkotmányával együtt, a maga képére és hasonlatosságára –, hogy pár éve már a liberális demokrácia megszüntét jelenthette be (jogosan) Magyarországon, és sajátosan működő bivalyerős propagandagépezetével képes azt hangoztatni, hogy ez jó.
Vele szemben a világ állítólag legerősebb országának állítólag legerősebb vezetője még nagyhatalma abszolút csúcsán sem tudta még a látszatát sem elérni annak, hogy az amerikai közéletnek akárcsak a szövetségi államot működtető intézményei jottányit is megváltozzanak, és a liberális demokrácia olyan győzedelmesen vágott vissza, hogy – népszerűsége ellenére – végül magát Trumpot is legyőzte, és ez természetesen mindenekelőtt a szakrális becsben tartott szövetségi alkotmánynak köszönhető.
Hiszen épp az alkotmány léte, illetve nem léte magyarázza leginkább azt, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnököt 2002-ben (amikor még volt) – népszerűsége ellenére – le lehetett győzni, 2010 óta pedig (minthogy már nincs) nem lehet legyőzni. Hogy ne is lehessen, ő maga triumfálva és nagy erővel számolta fel az alkotmányos (liberális) demokráciát, de persze ki kell mondanunk (és nemcsak utólag mondjuk), hogy ehhez olyan alkotmány kellett, amelyet ily könnyen fel lehetett számolni.
Ha most arra adnánk a fejünket, hogy részletesen felsoroljuk a magyar és az amerikai politikai rendszer közötti további különbségeket, aligha maradhatna más cikknek is hely ebben a lapban, de a legfőbb különbség felemlítesével is érzékeltethető, milyen ereje lehet a liberális demokráciának, ha van alkotmánya, és menyire elesett, fásult, bizonytalan, bátortalan, gyámoltalan és beteg, ha nincs (vagy gyenge és megdönthető alkotmánya van).
Mindezek elmondásával egyben annak felismeréséhez is közelebb jutunk, hogy a magyar kormányzatnak és a kormányzási tevékenység teljességének valójában nem létezik semmilyen érdemleges célja azon kívül, hogy lehetőleg nagyon sokáig, minél hosszabb ideig kormányozhasson. Ebben a törekvésében hasonlatos ahhoz az amerikai kormányzáshoz, amely most, négy év után abbamaradt, jóllehet Trumpnak a mondottak alapján semmi esélye sem volt arra, hogy kormányzását alkotmányellenesen meghosszabbíthassa.
Ezen hasonlóságon kívül azonban a most leköszönt amerikai és a ma regnáló magyar kormányhatalom között kevés egyezést találunk (differenciát annál inkább), és ez cáfolja azt a gyakran hangoztatott nézetet, hogy Trump közelebb állt ahhoz az ideológiai térhez, amelyben a magyar kormány mozogni szeret, mert a magyar kormány a hatalomban szeret mozogni, és e hatalmat támasztja alá esetenként választott (és időnként váltogatott) ideológiával, igény szerint.
Hogy ez az ideológia most viszonylag közel áll a választásokon nemrég legyőzött amerikai elnök ideológiájához, az legfeljebb azzal a következménnyel jár, hogy bizonyos harmadvonalbeli trumpisták (mint hallhatjuk) Magyarországban találnak szellemi partnert, hiszen nálunk – számos jel szerint – a trumpi extremitásoknak sok esetben még vehemensebb hívei akadnak – hivatalos, állami, kormányzati és közszolgálati, de mindenképpen közpénzből kitartott körökben –, mint a saját közegükben.
Ám valójában a távozott amerikai elnök ugyancsak nem akart túl sokat azon kívül, hogy a világ róla szóljon, és ebben – valljuk meg – jelentősen különbözik utódjától, akinek kézzelfogható céljai vannak. Donald Trumpot a legtöbb vonatkozásban csak saját személyes ambíciói vezették, és leginkább önmaga érdekét képviselte (azt is sok esetben rosszul), ám Joe Bidennek – ezt könnyű belátni – igazából semmilyen személyes politikai érdeke nincs.
Az új amerikai elnök politikai pályájának végén jár. Idős kora és a kormányzásban szerzett páratlan tapasztalatai arra predesztinálják, hogy közéleti karrierje betetőzéseként igyekezzék jót tenni – amennyire rajta múlik – országával és a világgal. Mármost a világ tekintélyes része az első reakciók szerint egyelőre megadja neki az esélyt. A nagybetűs nép méltóságosan megengedi, hogy javítsanak a helyzetén, ha lehet.
Ebben a közös erőfeszítésben a magyar kormány – saját elhatározásából – nem osztott magának lapot. Ellenkezőleg: egyértelműen – szinte érthetetlen módon – a végül vesztes alternatívára tett. A hazárdjáték nem jött be, és a károk még jelentősek lehetnek. A józanodás tételeinek racionális és morális szempontú átgondolása alighanem elkerülhetetlen lesz.
Megjelent a 168 Óra hetilap 2021. január 28-i számában.
