Szentpéteri Nagy Richard: Az állam és a filozófia

2019. november 6. 12:53 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

„Az alkotmány semmitől sem óv meg, ha túl erősek az ellenségei. Ha egyszer haramiák kezébe kerül, az alkotmány semmit sem ér.” Szentpéteri Nagy Richard alkotmányjogi sorozatának harmadik része.

Az állam birtokolja a legitim erőszak monopóliumát. Mindenkinek tiltva van, hogy embertársának szabadságát korlátozza, mert ezt a lehetőséget az államra bízták eleink a társadalmi szerződésben, amelyet éppen azért kötöttek, hogy állami rendben éljünk. Ezért az állami kényszer legitim, vagyis igazolt és elfogadott; legális, vagyis jogszerű, azaz törvényes; továbbá kizárólagos, vagyis senki sem alkalmazhatja, csak az állam.

Ezeket a megállapításokat a nyugati politikai gondolkodás nagy elméi már a 17. században megtették, a fenti bekezdés első mondata azonban nem tőlük, hanem a 20. század elejének neves német államszociológusától, Max Webertől származik, aki e szentenciát éppen száz évvel ezelőtt mondta ki. Azért jutott e felismerésre, mert állítása szerint szociológiailag semmi más nem különbözteti meg az államot bármilyen más egyesülettől, személyegyesüléstől, szervezettől (párttól, klubtól, szakkörtől, szakszervezettől, körtől, alapítványtól, társaságtól), mint a legitim kényszer alkalmazhatóságának kizárólagossága.

Fotó: MTI/Beliczay László

Az erőszaknak ez a központi, sőt elhatároló szerepe minden valamirevaló államfogalomnak definíciós eleme (Marx, mint sokaknak megtanították, ezt úgy fejezte ki, hogy az állam a mindenkori uralkodó osztály erőszakszervezete), olyannyira, hogy amely definíció más fogalmakkal operál (például a szuverenitással), az is valójában ezt a jelleget érti rajta. Ám hogy a modern tudományok is a fizikai kényszer lehetőségének monopóliumát tekintik az állam legfontosabb (ha nem az egyetlen) ismérvének, az mégiscsak modern jelenség.

A modern társadalomtudományok egyik legújabbika kétségkívül a politikatudomány, vagy más szóval a politológia (e két fogalmat szinonimákként használjuk). Ez a tudományág – amely ugyancsak joggal származtathatná magát Max Webertől és kortársaitól, ha tisztában lenne magával – legfeljebb százéves, de akkor már mindent hozzáadtunk a történetéhez. Valójában csak a második világháború után kezdett fejlődni, de a hetvenes évekig inkább csak cammogott, és azóta sem gyorsult fel nagyon, pedig egyre többen művelik. Igazából az egész világon is jószerivel még csak gyerekcipőben jár – Magyarországon pedig, úgy rémlik, még cipője sincs.

A politológia mindenesetre a politikával foglalkozik (ezzel szemben a politika jó esetben nem foglalkozik a politológiával), vagyis a politikatudománynak a politika a tárgya, annak belső összefüggéseit, törvényszerűségeit, logikáját vizsgálja meg és tárja fel, méghozzá – mint minden tudomány – leíró módon, deszkriptív jelleggel. Politika azonban mindig is volt, vagyis politika szinte azóta létezik, amióta világ a világ, míg politológia legfeljebb száz éve van, ha van. Így aztán a politikáról való strukturált gondolkodásnak évezredeken át nem is a politikatudomány, hanem egy másik diszciplína, a politikai filozófia adott otthont, nyelvet és terepet.

A politikai filozófia nem új keletű, hanem nagyos is régi jószág, nagyjából kétezer-ötszáz éves, ha az úgynevezett platóni fordulattól számítjuk a történetét. Azóta a filozófia figyelme nemcsak a természetre, hanem a társadalomra is irányul, amelyet nem tudományosan, hanem filozofikusan vizsgál, természetesen.

A filozófia ugyanis nem tudomány. Hanem filozófia. Hogy néhol tudománynak tekintik, az nem egyszerű tévedés, hanem szemléleti probléma is. A filozófiai tudományok osztályának, doktorának, tanszékének, művelőjének stb. legfeljebb akkor van értelme, ha a filozófiát valamifajta filozófiatörténetnek tekintik, az ugyanis valóban tudomány, de nem filozófia.

A politikai gondolkodás világtörténetében sok filozófiatörténész működött, de még több filozófus, aki eredeti gondolatokkal gazdagította a bölcselkedés, a normatív vizsgálódás, a megvizsgált élet nagykönyvét.

A politikai filozófia ugyanis mindenekelőtt a hatalom igazolásával, vagyis legitimációjával bíbelődik – immár két és fél évezrede. Az a fő kérdése, hogy miért tartjuk be a jogszabályokat, vagyis miért tanúsítunk jogkövető magatartást, magyarán: mi, autonóm individuumok miért fogadjuk el a fejünk felett az állam autoritását.

Ez a kérdés tipikusan nyugati kérdés. A keleti ember az évezredek során általában nem kérdezett ilyet, mert többnyire hajlamos volt adottságként elfogadni akár a despotikus hatalmakat is. A nyugati politikai filozófia azonban szükségét érzi annak, hogy az emberek közötti hatalmi viszonyok létére rákérdezzen. Ez a nyugati félteke nagy hagyománya, amelyre büszkének lehet lenni.

A középkor keresztény gondolkodói ugyanezt a hagyományt folytatva keresztény kérdéssé tették e problémát, a modern gondolkodók egy része pedig újból elvilágiasította, de morális tartalommal igyekezett megválaszolni azt. Ma is ez a politikai filozófia legjelentősebb vizsgálódási pontja szerte a nyugati befolyás uralta világon.

Magyarország (amióta van) mindig is a Nyugathoz akart tartozni. Ideje, hogy ebben a kérdésben is nyugatias legyen. / Szentpéteri Nagy Richard