Szentpéteri Nagy Richard: A tizenegyedik év

A magyar politikai rendszer – ez a nevesincs, különös szisztéma – 2021-ben a tizenegyedik életévébe lép. Midőn ezt kimondjuk, egyben nemcsak azt állítjuk, hogy a rendszer újnak számít a megelőző politikai berendezkedésekhez képest, hanem azt is, hogy – komoly és ugyancsak szisztematikus előkészületek után – 2010-ben született meg, nem előbb, nem később. Vagyis nem az alaptörvény elfogadását, nem is annak negyedik módosítását, és nem más időpontot, hanem a 2010-es választásokat tekintjük a rendszer születésnapjának. Az volt az a választás, amelyet egyszer kellett megnyerni, de akkor nagyon.

Azóta az új politikai berendezkedés teljes vertikumának egyetlen célja van: rendre megnyerni a következő választásokat. Bármi áron. Bármilyen eszközzel. Bárhogyan. Ez motivál mindent. Ez vezet minden politikai cselekvést. Ez a cél lebeg az egész berendezkedés szűkös horizontján. Ennek van alárendelve valamennyi akció és reakció, eszköz és taktika, ideológia és eszme, mondat és mondandó, szó és tett, válasz és kérdés, ügy és gondolat. Ez a rendszer létének értelme és alapja, létezésének oka, raison d’étre-je; az út maga a cél.

Márpedig e választásoknak – jóllehet a rendszer természetéből adódóan nem szabadok és nem tiszták – mindenképpen meg kell történniük, méghozzá olyan látszattal, mintha szabadok és tiszták lennének. E látszatra mindenesetre a rendszer nagyon ad, és politikai innovációk, ötletelések és furfangok egész sora van csúcsra járatva, beizzítva és mozgósítva annak érdekében, hogy az illúzió fennmaradjon.

A négyévente megtartott illuzórikus választások léte nélkül a magyar politikai rendszer nem tudna meglenni. Napjainkban alig akad olyan ország a földgolyón, amely ne tartaná elengedhetetlennek, hogy legalább a látszatát megteremtse a demokratikus felhatalmazás intézményesített kereteinek. A korszellem ma olyan demokratikus a világban, hogy a legkevésbé demokratikus rezsimek sem engedhetik meg maguknak, hogy ne a lehető legszélesebb demokratikus legitimitás egyértelműségére hivatkozzanak létük magyarázataként.

A magyar politikai szisztéma az Európai Unió egy tagállamában aligha lehet kivétel. Választásokat muszáj tartani, és e választások le is bonyolódnak – ezen nem múlhat a stabilitás. Így aztán – tekintve, hogy az orosz, belarusz, azerbajdzsáni stb. manipulált, meghamisított és elcsalt választások gyakorlata nemzetközi legitimációs okokból nem követhető –, a magyar kormányzásnak rendre populistának, demagógnak és bizonyos fokig hazugnak kell lennie, hogy a többségi felhatalmazást kevésbé adminisztratív, mint inkább politikai eszközökkel érje el.

A magyar politikai berendezkedésnek ez az autoriter voltában is elektív, választásos jellege ugyanakkor a hatékony kormányzásnak, vagyis a prosperitásnak nem előnyére, hanem hátrányára van. Radikális, akceptálhatatlan, de nem indokolatlan annak elgondolása, milyen kormányzás valósulhatna meg Magyarországon, ha a hatalomnak nem kellene időről időre legalább formálisan megkérdeznie a démoszt, hogy mögötte áll-e még.

Ha a kormányzás nem szorulna arra, hogy periodikus választásokon rendre többséget szerezzen, akkor 2014-ben megúsztuk volna a rezsicsökkentést, 2018-ban pedig a migránsokkal való riogatást. Ráadásul elkerülhettünk volna számos politikai kampányt, nemzeti konzultációnak nevezett blöfföt, egy érvénytelen népszavazást, egy kvótapert, sok közgyűlölethullámot; kimaradt volna a Soros-ellenes hangulatkeltés, a gazdasági függetlenségi harc, az anti-Európa-politika és a szuverenista-federalista-vita, és nem került volna sor egy seregnyi tendenciózus és uszítós indoktrinációra, tengernyi demagógiára, félretájékoztatásra, néphülyítésre és hazugságra.

Kérdés, hogy ezen visszataszító anomáliák nélkül lehetett volna-e választásokat nyerni ebben az országban az elmúlt évtizedben. Leghatározottabb meggyőződésünk, hogy igen. Csakhogy egy ilyen anomáliák nélküli politikai kampány mindig magában hordozta volna azt a kis esélyt, hogy esetleg mégsem vezet sikerre. És ez az, amit az ilyen politikai rendszer nem engedhet meg magának.

A jelen kulturális és műveltségi viszonyok között, a magyar társadalom jelenlegi állapotában egy populáris ideológiát hatékonyan használó és ügyesen alkalmazó, államközpontú politikai felfogás minden valószínűség szerint győzelemre vihető anélkül is, hogy kilépjen a megengedhető politikai eszköztár határain túlra.

Így hát arra a kérdésre, hogy tényleg a legnagyobb irracionalitásokat, baromságokat és őrült ostobaságokat kell-e a nép fejébe verni a választási siker érdekében, vagy lehetne-e az egészet kevésbé erkölcstelenül, gátlástalanul és szemtelenül csinálni, számunkra egyértelmű a válasz. A magyar politikai rendszer vezetői mégis úgy döntöttek – és rendre úgy döntenek –, hogy a nemtelen mobilizációs kampány legdurvább eszközeihez nyúlnak, és a politikai beszéd legsötétebb árnyalatait használják a legalja tónusban, továbbá a kormánymédia legprimitívebb hatalomszolgálatát vetik be a legrosszabb emberi ösztönökre hatva, hogy biztosra menjenek.

Ennek a döntésnek a rendszertani okát a leginkább rendszerspecifikus tényezőben kell keresnünk. A magyar politikai szisztéma központi eleme, tartóoszlopa, bázisa és gerince a szabadnak és tisztának láttatott, valójában nem tisztességes, nem fair és nem szabad parlamenti választás, amelyet mindenáron, minden körülmények között és minden kétséget kizáróan meg kell nyerni.

A választás megnyerése – miként már a választás kiírása is – a hatalom megtartása érdekében történik. A hatalom megtartása – miután 2010-ben egyszer és mindenkorra, sok politikai munka árán megszerződött – a nevesincs magyar politikai szisztéma egyetlen néven nevezhető, egyetlen értelmezhető, egyetlen létező célja és missziója, törekvése és értelme. Azért van, hogy legyen. Azért létezik, hogy fennmaradjon. Azért kell fenntartani, hogy fenn legyen tartva. Az az oka, ami a célja. Azért van, amiért létezik, önmagáért valóan, öncélúan, önmagát magyarázóan és indoklóan.

„A hatalom gyakorlása a hatalom megtartása érdekében” doktrínája olyan elv, amely egyidős a despotikus közhatalmak több évezredes történetével, de ha előbb nem, Niccoló Machiavelli ötszáz évvel ezelőtt írt alapművében, a Fejedelem című nagyhatású esszéjében tételszerűen, lózungmentesen, egyenesen, őszintén és kertelés nélkül kimondatott, amiként további más művekből és egy ezredév számos politikai gyakorlatából is kiolvasható volt. Hogy a hatalom elvesztése – állítólag – nem jó dolog, azt a magyar miniszterelnök 2002-ben (legendásnak propagált politikai tudásához képest elég későn) tanulhatta meg, és a leckét, amelyet nehezen élt meg, jól eszébe véste. Azóta csak egyszer kellett nagyot nyerni, és soha többé nem lehetett megengedni, hogy veszítsen.

2010-ben a jelenlegi hatalom azzal a programmal került hatalomra, hogy húsz évre megköti a következő kormányok kezét. Ennek bejelentésekor a demokratikus közvélemény rosszallóan húzogatta a száját, de nem hihette, hogy a program olyan hatékonyan és kétséget nem tűrve valósul meg, ahogyan a maga egyértelműségével valóságba ment. Ma már inkább az számít furcsának és rendszeridegennek, ha egyáltalán kontemplálunk azon, vajon nyerhet-e e szisztémában valaha az ellenzék.

A hatalom számára a választások elvesztése nem opció. A rendszer egésze azon dolgozik – az államon túli közszférát is ideértve –, hogy ez ne történhessék meg. És mielőtt azt vetnénk közbe, hogy a közhatalmat demokratikusan gyakorló kormányzatok is abban érdekeltek az egész világon, hogy a hatalmukat megtartsák, a választásokat mindenkor megnyerjék, érdemes megfontolni, hogy amazon kormányzatoknak általában van némi céljuk, missziójuk, programjuk, elképzelésük, víziójuk, tervük, ötletük, szándékuk, jóindulatuk vagy stratégiájuk azonkívül is, hogy hatalomban maradjanak.

És nem ér véget számukra az értelmes élet, ha esetleg időnként elveszítik a kormányuralmat.

Ahogy kedves konzervatív szerzőnk, Lord Hailsham, azaz Quintin Hogg írta 1947-es, The Case for Conservatism című művében: „nemzetünknek nem érdeke, hogy mindig és kizárólag mi kormányozzuk”. Bizony, az ember időnként megbukik egy demokratikus versenyben, és ez nemhogy szégyellnivaló, de még jót is tesz neki.

A hatalom elvesztésétől nem rettegni: demokrata vonás. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni – halljuk Bibó István örök érvényű, mégsem értett szavait.

A magyar politikai hatalom számára azonban a választás megnyerése – mint jeleztük – nemhogy a legfőbb, hanem az egyetlen cél. A miniszterelnök nem bukhat meg. A haza nem lehet ellenzékben. A hatalomváltást minden eszközzel meg kell akadályozni. Minden a választásokon múlik, és minden akörül forog.

A miniszterelnök számára ezért a 2021-es év a „kettőezer-huszonkettő mínusz egy” évnek számít. Valamennyi politikai cselekedete a jövendő választások perspektívájából visszanézve értelmezendő. Minden lépés a győzelemnek rendeltetik alá. Más lépés nincs, vagy nem releváns. Más választásokon lehet gyengébben szerepelni, de az országgyűlési választásokat meg kell nyerni. A kormányfőt hatalomban tartani maga az államrezon. És ezt tudja is mindenki. És mindenki fizeti is az árát.

Talán különösnek tetszhetik ezek után azt mondanunk, hogy a magyar politikai ellenzéknek mindezen igaz megállapítások ellenére van esélye a következő választásokon. Akkor, ha felismeri a fentiek igazságát; ha maga is a 2022-es választások perspektívájából ítél és tesz meg minden fontos lépést, és semmit sem tesz, ami nehezíti a parlamenti választásokra való közös felkészülés sikerét.

Esetleg lesz még módunk ezekről a feltételekről egyszer bővebben szólni. Addig is DÚÉK, vagyis demokratikus új évet kívánhatunk a nemzetnek, mely megérdemli, hogy átélje a választás szabadságába vetett hitét, amíg lehet.

A cikk a 168 óra hetilap 2021. január 7-i számában jelent meg.