Szentpéteri Nagy Richard: A nép és az uralom
Népen azt értjük, amit az alkotmány ért rajta, vagyis a polgárok politikai közösségét. A nép ilyetén felfogása általában nem tartalmaz etnikai elemet, de néhány alkotmány népfogalma azért csak beleszűri az etnicitást a masszába. A magyar Alaptörvénynek erre külön szava van: a nemzet. (A nemzetbe csak magyar etnikumúak tartoznak, ez világosan kiderül a szóhasználatból, de ezzel máskor foglalkozunk. A nemzetnek még „hitvallása” is van, ami teljes blaszfémia, de ezt is majd máskor hozzuk elő.)
Mindenesetre az Alaptörvény alapján Magyarországon nem a nemzet uralkodik, hanem a nép. A szöveg kimondja a (B) cikk (4) bekezdésében, hogy a nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja. A korábbi alkotmány ezt úgy fogalmazta meg, hogy a nép a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.
Világos, hogy az Alaptörvény egyértelmű hitet tesz (szavakban) a képviseleti demokrácia mellett, a közvetlen demokráciát kisegítő, kivételes, ritka jelenségnek tartva (nem is volt itt népszavazás az Alaptörvény regnálása alatt). Ezzel az előző alkotmány hagyományát követi, amely nem mondta ugyan ki a népszavazások kivételes jellegét, de az Alkotmánybíróság a szöveget akként értelmezte, mintha kimondta volna.
Mint szó volt róla, az AB hasonlóan vélekedett a hatalommegosztásról is, amelyet belelátott a szövegbe, holott az akkor még nem volt benne, de megvalósult; nem úgy, mint most, amikor benne van, de nem látszik rajta.
Ám éppen a hatalommegosztás világos kimondása teszi érthetetlenné a demokráciapasszust, mert hatalommegosztás esetén a nép nemcsak választott képviselői útján vagy közvetlenül gyakorolhatja a hatalmát, hanem – amint a német alaptörvény deklarálja – választások, szavazások, valamint a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom útján is.
Egyszerűbb lenne azt kijelenteni, hogy a nép a hatalmát az alkotmány alapján gyakorolja, de erre ne számítsunk. Az Alaptörvény olyannyira félreérti az alkotmányos demokráciát, hogy akkor sem tud szépen beszélni róla, amikor szebben szól, mint az elődje.
Pedig egyszerű a helyzet: ha az államhatalom törvényhozáson túli része is a néptől ered vagy származik – ahogy azt az Alaptörvény állítja (a közhatalom forrása a nép) –, akkor a nép nemcsak közvetlenül vagy képviselői útján gyakorolhatja az államhatalmat, hanem alkotmányosan, vagyis mindhárom hatalmi ág útján is. E hatalmakat az alkotmány teszi hatalmi ágakká, és választja is azonmód szét egymástól őket.
Alkotmányos államban valójában úgy áll a dolog, hogy a nép egy alkotmányt választ, vagyis hoz létre magának (most ne firtassuk, hogyan), és az alkotmány allokálja a hatalmakat ide és oda. Amiből az is következik, hogy a nép e hatalmak gyakorlásába nem szól bele, csak mint alkotmányozó, ha új alkotmányt alkot. Ha az alkotmányt kivesszük az útból, akkor megvalósul az, amit az Alaptörvény a nép hatalomgyakorlásáról állít, csakhogy akkor azt a kérdést kell feltenni, hogy ez esetben mit keres itt az alkotmány.
Minthogy a magyar Alaptörvény rendszeresen elfelejtkezik magáról, vagyis nem teszi magát az útba, könnyen átláthatunk rajta, mintha ott se lenne. A nép tehát a hatalmát választott képviselői útján gyakorolja, és kész. (Jó, esetleg, időnként, néha közvetlenül is, bár erre nem volt példa az Alaptörvény hatálybalépése óta.)
Ez azonban azt jelenti, hogy a nép a hatalmát az Országgyűlés útján gyakorolja, vagyis az Országgyűlés gyakorolja a teljes hatalmat, vagyis a közhatalom egészét.
Ami azt illeti, ez így is van. Csakhogy ez esetben nincs hatalommegosztás. Pedig az Alaptörvény kijelenti, hogy van. Mivel azonban – mint láttuk – egyben (implicite) azt is kijelenti, hogy valójában nincs hatalommegosztás, úgy véljük, elég nagy bajban vagyunk.
