Szentpéteri Nagy Richard: A kormányzás és a kormányfő

A kormányzás és a kormányzat fogalmán minden bizonnyal jól el lehet studírozni, de a parlamentarizmus definíciója aligha lehet vitatott. Nem is a fogalom tartalma, hanem inkább az elnevezés ítélhető meg kritikusan, mert – hasonlóan a többi kormányforma elnevezéséhez – ez a név sem különösebben pontos. A parlamentáris kormányzati rendszerben ugyanis – bár a szisztéma a parlamentről kapta a nevét – nem is annyira a parlament a központi szereplő, hanem inkább a kormány, azaz mindenekelőtt annak feje, a kormányfő. A parlamentarizmus kifejezés ezért valójában elfedi a valóságot: a miniszterelnök lényegi, rendszerképző, centrális szerepét.

Ennek természetesen történeti okai vannak, hiszen ez a kormányforma a születésekor – midőn a nevét kapta – még nem pontosan olyan volt, mint manapság, felnőttkorában, amikor a miniszterelnök valósággal leuralja, bejátssza, dominálja az egész pályát, és a kormányzat szinte neki dolgozik, mint futballcsapat a sztárcsatárnak. Így van ez ma szerte a világon, ahol ezt a kormányformát működtetik, és különösen így van az olyan országokban, ahol a kormányfő egyben – alkotmányos megbízatása mellett – egy egységes, nagy kormányzópártnak is az elnöke.

Magyarországon azonban ma jóval többről van szó e jelenségnél. Ennek oka egyrészt abban van, hogy a magyar állam pillanatnyilag egy nem demokratikus politikai rendszert működtet (azaz nemigen nevezhető kormányformának a kormányzati berendezkedése), másrészt abban rejlik, hogy egy erősen elhajlott, deformálódott, keletiesített parlamentarizmust működtetett már akkor is, amikor még demokrácia volt.

Hogy ez az elhajlott, elfuserált, magyar változatú parlamentarizmus miként lett olyanná, amilyenné vált, arról itt nincs mód megemlékezni, de az kimondható, hogy valamennyi elhajlása fennmaradt a mai napig, holott az alapul fekvő demokrácia már kilúgozódott, kifeslett, kirozsdásodott a talapzatán, míg végül a jelenlegi hatalom az egész fundamentumot kirúgta alóla, mint a széklábat. Így aztán már a hajdani kvázi parlamentarizmus is csak az új politikai rendszert szolgálja, mint minden a kormányzáson belül és kívül.

Hazánkban ugyanis a kormányfő nem csupán a kormány feje, és nem is csak a kormányzat irányítója, hanem az egész állam központi figurája, az államirányítás centruma, nem is a kormányzás, hanem minden államhatalom összpontosítója, a hatalmi ágak ura, akinek akaratából, vagyis kegyéből és kényszeréből van minden állami szereplő ott, ahol van – ő az origó, az orákulum, az ómega és az alfa.

A kormányzati rendszer klasszikus intézményeinek ódon kulisszái mögé hazánkban egy szociológiailag szinte megvizsgálhatatlan valóság hosszú árnya vetül, egy rejtett realitásé, a mindennapok kormányzásának empirikus tényeivel, tapasztalataival, a statikus alkotmányszerkezet dinamikus funkcionálásával, egy színlelt világ mögötti élettel. Ebben a helyzetben nem kell citálni az alaptörvény passzusait arról, hogy ki kit nevez ki mivé, mely szerv mely tisztségviselőt választ vagy hív vissza, milyen eljárással és elszámoltatással működvén, mert az alkotmány betűi csak formálisan élednek valósággá a köznapokban, és a hatalom valódi természete az alkotmányos épületegyüttes hátában bújik meg.

Ennek a körülménynek a feldolgozása sem egyszerű feladat a társadalomtudományok számára, de a rideg nagykép még bonyolultabb. Hazánkban a miniszterelnök és csapata nem csupán a kormányzatot tartja uralma alatt – hiszen ez többé-kevésbé természetes –, és nemcsak az egész államot teszi a szolgájává – amivel messze túlmegy az alkotmányos kereteken –, hanem a társadalom naturális rendjét is a maga hatalmi céljainak rendeli alá.

Ezzel a ténnyel a hazai és a nemzetközi politikatudomány a jelek szerint egyaránt nagyon nehezen tud mit kezdeni. Születnek ilyen-olyan leírások, értékelések, kategorizálások, tipizálások, de az utóbbi években ezeknek nem a mélysége, hanem csak a száma növekedett. A kutatások eleinte a kormányzati rendszerre, később a politikai rendszerre, majd lassacskán a társadalomirányításra fókuszáltak, de mindig le voltak maradva.

A magyar rendszer mindannyiunk előtt jár a titkos ösvényen, és csak a nagy menetelés hátrahagyott nyomait teszi vizsgálhatóvá. Valahányszor megállunk egy-egy nyomnál, és elvitatkozunk a jellegén, a rezsim újabb előnyre tesz szert.

Fáradtan követjük. Nézünk a lábunk elé. És nem látjuk a fától az erdőt.