Szentpéteri Nagy Richárd: A jog és a jogállam

2019. december 5. 21:28 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

Számos ismert nyugati nyelven jelentős különbség van a velünk született, emberi, polgári, vagyis alap- vagy alapvető, azaz fundamentális és sérthetetlen, alkotmányban garantált jogok és a törvények, jogszabályok, írott, alkotott, meghozott jogok között (angolul például a rights és a laws szavakban). Magyarul azonban nincs külön kifejezésünk e kétféle jogra, és legfeljebb a jelzett kiegészítésekkel differenciálhatunk közöttük.

„Mert az erény hatalom nélkül csak gyámtalan árva; / Öltöztesd fényben, hogy az álnok bukjon előtte. / Igy fogsz lenni hazád s fejedelmed híve, szabad bölcs.” Ezek a pompás hexameterek Berzsenyi Dánieltől valók, akit a magyar közvélemény legfeljebb jó költőnek tekint (bár még ekként is sokkal nagyobb elismerés illetné), holott kitűnő politikai érzékű morálbölcseleti gondolkodónak is elsőrangú volt. Hallgassuk csak ezt a remeklést ugyanebben a metrumban: „Menj, de mutasd, hogy bölcs Montesquieu látta szivedben / Trézia bajnokait, mikoron koszorúzta dicsően, / Kik hont és koronát egy szívvel védni tanultak.”

Nemcsak arra kell felfigyelnünk, hogy Berzsenyi a híres Montesquieu nevét is antik lejtésű versbe foglalta, hanem arra is, hogy ő maga Montesquieu-t olvasván a törvények szellemét, a jog uralmát, az erkölcs hatalmát bizony belelátta Mária Terézia korába, amelyről több költeményében is gyönyörűen emlékezett meg. Méltán. A tizennyolcadik századi boldog epochát Franciaországban 1789, Közép-Európában pedig 1848 zárta le.

De addig volt valami a magyar alkotmányban, amely Berzsenyi csodálatát is joggal kivívta. „És valamint boldog Helvetia népe örömmel / Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg. / A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság, / S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.”

Alig akad magyar ember, ki ne ismerné e sorokat: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” De aligha ismerjük kellően a fentebb idézett deákos mondatokat. Pedig nemcsak a hatalomhoz kell erkölcs, hanem az erényhez is kell hatalom. Nemcsak az uralom és a birtoklás korrumpálódik erény nélkül, hanem a jó virtus is hasztalan hatalom nélkül.

Ez az a szabadság, amelyről Kölcsey olyan érzékletesen beszélt a Parainesisben: a magyar nemesembert nem értéktelen ajándékként illetik meg azok a jogok, amelyekkel élnie kell a tett filozófiája szerint; erkölcsi kötelessége, hogy kihasználja az alkotmány adta lehetőségeket; hallatnia kell a hangját, és védenie azokat, akiknek nincs hangjuk.

Persze a kép azért sohasem volt ilyen idilli. Éppenséggel azt kell észrevennünk, hogy a magyar nemes mindig is előjogokként tekintett a jogaira, mindig is jussként fogta fel a neki járó szabadságokat; Magyarországon a jog (ius) nem mindenkinek garantált, szent természeti törvény, hanem keveseknek osztott, meg nem szolgált jutalom volt.

Nagyon is beszédes, hogy számos ismert nyugati nyelven jelentős különbség van a velünk született, emberi, polgári, vagyis alap- vagy alapvető, azaz fundamentális és sérthetetlen, alkotmányban garantált jogok és a törvények, jogszabályok, írott, alkotott, meghozott jogok között (angolul például a rights és a laws szavakban). Magyarul azonban nincs külön kifejezésünk e kétféle jogra, és legfeljebb a jelzett kiegészítésekkel differenciálhatunk közöttük.

A magyar történelmet ismerni és vállalni kell. De talán lehet belőle tanulni is. Az ezeréves magyar alkotmány évszázadokon át csak a kiváltságosok alkotmánya volt, de esetleg lett volna esély arra, hogy a kiszorultak is az alkotmány sáncai mögé kerüljenek egyszer, ha nincsenek azok az úgynevezett forradalmak, amelyek éppen ezt vagy ennek megakadályozását tűzték maguk elé a teljes elitváltás céljával. E körülmény a közép-európai történelem egyik paradoxonja, amelyet érdemes alaposan studírozni, és talán meddően bánkódni is lehet miatta.

A hatályos Alaptörvény mindenesetre a kötelezettségekkel együtt kezeli az alapjogokat, ami az alkotmánygondolat félreértésére vall, de sok vizet nem zavar vele. Felvethető azért, hogy amennyiben egy alkotmány az állampolgári kötelezettségekkel együtt szabályozza a jogokat, akkor nem nagyon van miért léteznie, mert ilyesmit a törvények is meg tudnak tenni. A törvények éppen elég kötelezettséget szabnak a polgároknak ahhoz, hogy e kötelességek közül néhánynak (általában az adózás, az iskolába járás és a katonáskodás kötelezettségét szokták kiemelni) ne az alkotmányban legyen a helye.

Tudvalevő mindazonáltal, hogy magyar Alaptörvény nem sokat adott arra, hogy alkotmánynak lássék, megalkotói ugyanakkor sokat tettek azért, hogy ne legyen tekintélye, és ebben sikeresek voltak, hiszen érezhető, hogy a közvélemény nagy része nincs tőle elragadtatva, nemhogy a magáénak érezze, netán büszke legyen rá.

Ez az Alaptörvény kimondja a hatalommegosztás elvét à la Montesquieu, tartalmazza a legfontosabb alapjogokat és tisztelni rendeli a történeti alkotmány vívmányait, bár adós marad ezek mibenlétének feltárásával.

Az is csak kevéssé sikerül az Alaptörvénynek, hogy a jogállamiság fogalmát pontosabban határozza meg, mint azt a megelőző alkotmány tette (pedig ez nem lett volna nehéz dolog). Nyilvánvaló, hogy összetett fogalmak precíz definícióinak megadása nem egy alkotmány feladata, de azt elvárhatjuk tőle, hogy pontos fogalomhasználattal segítse a jogalkalmazók, a bíróságok, az Alkotmánybíróság (ha van) és a jogtudomány munkáját – az egész politikai közösség és a szabadság előmozdítása érdekében.

Az Alaptörvény a maga részéről (a korábban hatályban volt előző alkotmány egykori szavajárásával egyezően) mindenesetre határozottan kijelenti (a B cikkben), hogy Magyarország független, demokratikus jogállam. Ez a kijelentés közép-európai értelemben hagyományos kijelentésnek tekinthető. Csakhogy államunknak ez a meghatározása akkor se lenne pontos, ha maga az állítás igaz lenne.