Szentpéteri Nagy Richard: A filozófia és a jog

2019. november 21. 06:40 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

A társadalmi szerződés elmélete azt a célt szolgálja, hogy morálisan igazolja, elfogadottá tegye, legitimálja az államot. Van olyan felfogás, mely szerint ehhez az igazoláshoz, elfogadáshoz, elismeréshez a társadalmi szerződés normatív fikciója önmagában elég.

A társadalmi szerződés elmélete azt a célt szolgálja, hogy morálisan igazolja, elfogadottá tegye, legitimálja az államot. Van olyan felfogás, amely szerint ehhez az igazoláshoz, elfogadáshoz, elismeréshez a társadalmi szerződés normatív fikciója önmagában elég.

A 17. század végének máig óriási hatású gondolkodója, John Locke azonban úgy vélte, hogy ez a legitimáció nem elégséges, hiszen léteznek olyan további követelmények, amelyeknek az államot meg kell feleltetni. Az egyik ilyen követelmény a hatalommegosztás, a másik a jogok garantálása. Mindkét kritérium alapvető.

A hatalommegosztás, vagyis az államhatalmak elválasztásának elve azon a felismerésen alapszik, hogy ha az államhatalom egy kézben összpontosul, az mindenképpen rosszra vezet, mert az emberi gyarlóság, a mind nagyobb hatalomra törekvés, a hatalommal való visszaélés démona, a hatalom kiterjesztésének szándéka, a hatalommal való fenyegetés lehetősége, a korrupció kísértése a legkiválóbb vezetőket sem kerüli el. Minden hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál – amint ezt Lord Actontól (és nyomában Bibó Istvántól) később megtanultuk.

Az államot tehát úgy kell megtervezni, hogy benne az egyes államhatalmi ágak egymástól elválasztva legyenek. Hogy lényegében három jól elkülöníthető hatalmi funkció van, amely egymástól többé-kevésbé eltérően karakterizálható, azt már Arisztotelész felismerte korának athéni állami berendezkedését leíró művében, de hogy ezeket a pozíciókat következetesen el kell választani egymástól, azt Locke fogalmazta meg normatív éllel, igaz, ő a bírói hatalmat nem tartván jelentősnek, a föderatív (külpolitikai) hatalmat is a triász részének tételezte.

A törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom sollenjellegű elválasztását Locke nyomán az előkelően zseniális Montesquieu tette meg morális normának parancsoló erővel a 18. században, igaz, ő talált is egy országot, korának Nagy-Britanniáját, amelyben megítélése szerint ez az elv meg is valósult, noha e téren talán nem volt maradéktalanul igaza. Mindenesetre őt tarjuk a nagy orákulumnak, akitől az elv normatív ereje származik, és jól tudhatjuk azt is, hogy az Egyesült Államok alapító atyái a világ egyik első polgári alkotmányának szövegét a locke-i, montesquieu-i elvek szerint szerkesztették meg, következetesen végigvezetve e bölcs doktrínát az államszervezeten.

Ugyanakkor a közülük való Thomas Jefferson már az Egyesült Államok Függetlenségi nyilatkozatának tervezetébe is belefogalmazta azt az elvet, amelyet az emberiség ugyancsak Jonh Locke-tól tanult, nevezetesen az alapvető jogok tiszteletének és garantálásának elsődleges igényét és e jogok védelmének követelményét. Koruk gyermekeiként ugyanis az alapító atyák olvasták Locke két (főleg a második) értekezését a kormányzatról, amelyben a neves szerző a hatalommegosztás normája mellett az emberi jogok elismerésének elvét is az állammal szemben támasztandó követelmények közé sorolta, amely nélkül az állam létét elfogadni nem lehet.

A társadalmi szerződésben ugyanis az emberek lemondanak ugyan a bosszúállás, a vendetta jogáról és az erőszak alkalmazásáról, és alávetik magukat az állam autoritásának, de nem mondanak le alapvető jogaikról, mert bár erős és hatalmas államot hoznak létre, nem ruházzák fel azzal a hatalommal, hogy elvegye tőlük elsődleges és legfőbb jogukat az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz. Ez utóbbi jogot Jefferson már a boldoguláshoz való jogként határozta meg, és később a személyiség szabad kibontakoztatásának jogaként és az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelményeként futott be világkarriert, de e jog genezise Locke fő művében van.

E mű megalkotása óta egy seregnyi alapjoggal bővült az emberi jogok világlistája, és ki mindeneket tud, talán csak az tudja megmondani, hányadik zöldellő ágát növeszti már az alapjogi családfa. A klasszikus szabadságjogok a leginkább egyértelmű, legkevésbé megkérdőjelezhető, legkevesebbet vitatott jogok az emberi jogi generációk sorában azonban nagyon sokáig csak kevesekre, a rangos és vagyonos férfiakra vonatkoztak. Az emberi és polgári jogok többedik nemzedékénél tartván az emberiség egyre egyöntetűbben áll ki az első generációs szabadságoknak – mindenekelőtt az államtól való – védelméért. E szabadságok tekintetében az államtól alig várunk el többet annál, mint hogy lehetőleg ne szóljon bele a gyakorlásukba, mert e jogok már akkor megillettek minket, amikor még nem találtuk fel az államot, hiszen szabadnak születtünk, mert emberek vagyunk.

A felvilágosodásnak nevezett korszakasz számtalan szempontból bírálható és elemezhető, de az a tény aligha kritizálható, hogy eredeti felismerésekkel gazdagította a politikai gondolkodást, és e felismerések beleszűrődtek az írott jogba, a törvényekbe és az alkotmányokba is.

A véres és bűnös francia forradalom neves deklarációja az emberi és polgári jogokról például elismerhető határozottsággal szögezte le mind a hatalommegosztás, mind az alapjogok megkövetelendő érvényességét 1789-ben, kimondván, hogy annak a társadalomnak, amelyben az emberi jogok nincsenek biztosítva, sem a hatalmak szétválasztva, nincs alkotmánya. E híres 16. cikk részletesebb fordításban így hangzik: az olyan társadalomnak, amelyből a jogok biztosítékai hiányoznak, s ahol a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre, semmiféle alkotmánya nincs.

Talán érdemes minden alkotmány elemzésénél ebből a deklarációból kiindulni.