Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Szentpéteri Nagy Richard: A demokrácia és a szuverenitás

2020. január 27. 12:00 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

2019-ben azt állíthattuk, hogy a jogállam fogalmát nehéz meghatározni, de a demokráciáét még nehezebb. 2020-ban viszont ott tartunk, hogy van egy kifejezésünk, amely még ezeknél is bonyolultabb.

A szuverenitás fogalma Jean Bodin óta tulajdonképpen a főhatalmat jelenti, csakhogy – enyhén szólva – éppenséggel elég sokat változott a főhatalom mibenléte az elmúlt fél évezredben. A tizenhatodik század nagy francia gondolkodója maga is számtalan vetületét tárta fel e fogalomnak – a „köztársaságról” írott hat könyvében –, nem beszélve azokról a jelentéstartalmakról, amelyek a mű keletkezésétől, 1576-tól kezdve ragadtak hozzá ehhez a szerencsétlen, túlterjeszkedő és terhes kifejezéshez.

Van olyan szerző, aki egyenesen tagadja a fogalom használatának létjogosultságát, arra hivatkozva, hogy ha egy szó olyan irdatlanul sok mindent jelent, mint a szuverenitás, akkor kérdéses, hogy jelent-e egyáltalán valamit. Ha például valaki – mondjuk – „szuverén személyiségnek” tartja magát, akkor felmerül, hogy használhatja-e a fogalmat ennyire elrugaszkodva az eredeti értelmétől, és ha e szó már olyasmire is utalhat, amire ő gondol, akkor itt bizonyosan egy kifejezés visszavonhatatlan kiüresedésével van dolgunk.

Mindenesetre „a nép szuverenitása” már eleve egészen más zsánerű dolog, mint a fejedelmi uralkodóé, és ugyancsak gyökeresen más a jog szuverenitása, amelyet – nem megnevezve, de igenis tételszerűen kimondva – ma már minden valamirevaló alkotmány deklarál (némelyik éppen a népszuverenitás kimondásával együtt, ami, ha nem is fából vaskarika, de a kutyából szalonna esetének felel meg).

A magyar Alaptörvény is hűen követi az alkotmányok következetlenségeit ebben a vonatkozásban, és szuverénnek tekinti a népet is és saját magát is (továbbá az államot is, amelyet jogállamnak nevez), de persze aligha tarthatná magát alkotmánynak, ha nem egy szuverén entitásnak lenne az alaptörvénye (ha ő maga nem szuverén is). E bonyolult összefüggésre még visszatérünk, és világosodik majd, ami most árnyékban van, ám ezen a lapon a szuverenitás „külső oldalával” kell foglalkoznunk.

Fotó: MTI/Beliczay László

Az Alaptörvény ugyanis hazánkat független államnak (továbbá demokratikusnak és alkotmányosnak) nevezi, mondván (már mindjárt a B cikk első bekezdésében), hogy Magyarország független, demokratikus jogállam. A helyzet azonban az, hogy hazánk valójában nemcsak nem demokratikus jogállam, hanem nem is független, ami nem nagy probléma, de talán nem hangoznék jól, ha az Alaptörvény – a valóságnak megfelelően – azt mondaná ki, hogy Magyarország nem független, nem demokratikus jogállam.

Kérdés, hogy egy alaptörvénynek szépnek kell-e lennie, vagy igaznak, ha már a kettő együtt nem megy (pedig jó lenne, ha menne). Mindenesetre az alkotmányozó már 1989-ben is a deklaratív esztétikumra törekedett, amikor hazánkat a nagy alkotmánymódosításban (az 1989. évi XXXI. törvénnyel) azonnal függetlennek nevezte, holott (a szovjet csapatok valóságos ittléte miatt) akkor még nem volt az, majd a deklarációt (csak az államnevet megváltoztatva) az Alaptörvény is átvette, pedig (a NATO-hoz és különösen az EU-hoz való csatlakozásunkkal) Magyarország immár saját akaratából mondott le a szuverenitás külső attribútumainak egy részéről.

Mármost az elég baj, hogy Magyarország nem jogállam, de az nem baj, hogy nem demokratikus jogállam, és főleg nem baj, hogy nem független. Az viszont ugyancsak baj, hogy az Alaptörvény ennek ellenére ezt állítja. A kérdés már csak az, hogy mit kezdjünk mi ezzel.

Mivel az Alaptörvény megalkotói annak idején (ki tudja, miért) minden cirkuszba se illő, vásári komédiát (és füllentést) bevetettek azért, hogy művüket ne lehessen komolyan venni (modern születés a brüsszeli vonatúton, rövidke vita, komikus aláírás és kihirdetés, gránitszilárdság a stabilitásban, az Alaptörvény asztala, átmeneti rendelkezések, a negyedik módosítás, és még hosszan sorolhatnánk), nem csoda, hogy végül sikerrel jártak. Mintha direkt rombolni akarták volna a termék és létrehozója tekintélyét. Ám a mű születésének körülményei sajnálatosan kihatottak a szövegre is.

Ezért a legkevesebb, amit megállapíthatunk, hogy az Alaptörvény jelentős revízióra szorul. Nem látszik azonban, hogy az Országgyűlés foglalkozni kívánna ezzel a feladattal. Eltelt egy újabb évtized, melyben szinte folyamatosan Alaptörvényt módosított, de e munkát nem zárta le – mondjuk – egy 2020. évi I. törvénnyel.

És most már nem is fogja. A jelek szerint az opus magnum tökéletlen, befejezetlen és befejezhetetlen marad, mint a tulajdonságok nélküli ember az eltűnt idő nyomában.