Szent-Iványi István: Tájkép csata után
Az elnökválasztást Joe Biden elnökjelölt megnyerte, és egy esetleges jogi huzavona után ő lesz az Amerikai Egyesült Államok 46. elnöke.
Mit mutat a választás?
A választás a meggyőző illusztrációja annak, amit már eddig is tudtunk, de most vált demonstratívvá: az Egyesült Államok társadalma végletesen megosztott, a választóvonal méghozzá nagyjából két egyenlő félre osztja. Az ország földrajzilag is megosztott: míg a két óceán partján, a jómódú és fejlett nyugati és keleti parton szinte teljes a kék szín fölénye (ez a demokraták színe), az ország közepe, a kevésbé fejlett, az úgynevezett földszintes és vidéki Amerika nagy részben piros. A felmérésekből tudjuk, hogy a nőknél egyértelmű Biden fölénye, a férfiaknál kiegyenlített az arány, a fehér férfiak körében viszont Trump győzött. A kisebbségi szavazók inkább Bidenre szavaztak, de a latinok körében nagyon magas volt Trump támogatottsága is (különösen Floridában, ahol el is nyerte a szavazatok többségét).
 Mi következik mindebből?
Ebből az következik, hogy a következő elnöknek, Bidennek ezzel a körülménnyel, a társadalom politikai megosztottságával számolnia kell. Máris tett egy megbékélő nyilatkozatot, de ezeket a sebeket néhány nyilatkozattal nem lehet begyógyítani. Az új elnöknek a döntései során, amennyiben nem élezni, hanem mérsékelni kívánja a feszültségeket, mindig figyelembe kell vennie, hogy csaknem ugyanannyian szavaztak a vetélytársára, mint rá. Emiatt nem hajthat végre radikális fordulatot az előző négy év politikájához képest, hacsak nem az a célja, hogy elnöksége folyamatosan egy hideg polgárháborús helyzetben teljen. Ha valóban konszolidálni akar, akkor be kell számítania elnöki programjába azokat az érdekeket, meggyőződéseket, de frusztrációkat és félelmeket is, amelyek közel hetvenmillió amerikai választópolgárt Trump támogatására késztettek. Ezért azt gondolom, hogy akik most egy minden tekintetben radikális fordulatra számítanak, azok csalódni fognak.
Nem beszélve arról, hogy a nagyon radikális változásoknak határt fog szabni a szenátus republikánus (de nem feltétlenül trumpiánus) többsége, és érdemes figyelembe venni, hogy a Legfelsőbb Bíróság összetételében is egyértelmű a konzervatív túlsúly. Tehát nemcsak az árokbetemetési szándék, hanem a rendszerbe beépített fékek és ellensúlyok is korlátozni fogják az új elnök mozgásterét. Ez persze nem jelenti azt, hogy nagyon sok és fontos kérdésben ne módosuljon az Egyesült Államok politikája.
Ami a belpolitikát illeti, várhatóan (legalábbis az ígéretek szerint) egy igazságosabb és a magasabb jövedelműeket sújtó új adórendszer (értsd: adóemelések) lép életbe, az Obamacare módosított változatára is számítani lehet, ez az úgynevezett Bidencare, bár itt a szenátusi többség még keresztbe tehet a terveknek. Várhatóan nagyobb hangsúlyt kap a környezetvédelem, máris jelezte Biden, hogy kész visszatérni a párizsi klímaegyezményhez. Újabb szociális programok várhatók, és általában is nagyobb hangsúlyt kaphatnak az úgynevezett social justice ügyek. Ezek azonban bennünket, külföldieket kevésbé, és csak nagyon áttételesen érintenek.
Mi várható a világpolitikában?
Látványos változások ezen a téren várhatók. Biden külpolitikai elképzeléseit jól ismerjük, hiszen harminc éven át az amerikai külpolitikai elit egyik meghatározó tagja volt. Sokáig volt a szenátus külügyi bizottságának elnöke, Obama éppen azért vette maga mellé alelnöknek, mert a külpolitikában járatlan volt, és szüksége volt egy tapasztalt külpolitikusra. Bizonyos, hogy Trump elnök impulzív, rögtönző, úgynevezett tranzakcionalista (előzékenyen jacksoniánusnak nevezett), adok-kapok alapú külpolitikáját a liberális internacionalista iskola váltja majd fel. Persze ez sem jelenti azt, hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy korábban megszoktuk. Az elmúlt évek során a világ is megváltozott, különösen az Egyesült Államok közvéleménye és annak szerepe a külpolitika alakításában változott nagyon sokat. Trump sikerének egyik titka az volt, hogy az amerikai közvélemény jelentős része elfordult a hagyományos amerikai külpolitikai identitástól és szerepvállalástól, miszerint az Egyesült Államok a szabad világ vezetője, amelynek küldetése a liberális világrend fenntartása, adott esteben kikényszerítése. Ezt nevezik gúnyosan a „világ csendőre” szerepének is. A közvélemény pozitívan fogadta, hogy Trump volt az elmúlt negyven évben az egyetlen elnök, aki nem indított újabb háborút. Valószínűleg Biden is a végsőkig tartózkodni fog újabb beavatkozások elrendelésétől.
Trump külpolitikájának fontos pozitív öröksége annak felismerése, hogy egyre inkább Kína jelenti az igazi veszélyt, nemcsak gazdasági, hanem biztonságpolitikai értelemben is az Egyesült Államok és szövetségesei számára. Minden bizonnyal az új adminisztráció is ebből a helyes felismerésből indul majd ki.
Mi Európában azt reméljük, hogy rendeződik az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti feszült viszony. Reményeink szerint az új adminisztráció a nézetkülönbségeket nem arroganciával és zsarolással, hanem tárgyalások útján, kompromisszumot keresve kívánja megoldani. Ez nem jelenti azt, hogy egy csapásra megoldódik minden konfliktus. Nem számolhatunk azzal, hogy a Boeing–Airbus-vitában vagy a technológiai cégek megadóztatásának kérdésében az Egyesült Államok máról holnapra feladja az álláspontját. Biden alighanem épp olyan vehemensen fogja védeni az amerikai érdekeket, mint elődje, csak remélhetőleg a megoldás megtalálásában sokkal rugalmasabb és belátóbb lesz. Azt várjuk az új adminisztrációtól, hogy újból megerősíti az Egyesült Államok szövetségesi elkötelezettségét mind a NATO, mind az ázsiai védelmi megállapodások vonatkozásában. Biden jelezte, hogy újból csatlakozni kíván a párizsi klímaegyezményhez, és reméljük, hogy ez csak az első fontos visszatérés a multilaterális diplomácia világához. Jó lenne, ha ezt követné a visszatérés az iráni nukleáris megállapodáshoz, az Open Sky megállapodáshoz, a WHO szervezetéhez és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsához. Újból remény van egy átfogó szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi megállapodás létrehozására az Egyesült Államok és az Európai Unió között. Ezzel létrejöhetne az egységes transzatlanti gazdasági térség, amely a világ legnagyobb gazdasági erőcentruma lenne. Mindez a gazdaság számára ugyanazt a biztonságot nyújtaná, mint biztonságpolitikai szempontból a NATO a transzatlanti térség számára.
Mit hozhat számunkra az új adminisztráció?
Magyar szempontból is érzékelhető változások várhatók. Gazdasági szempontból optimizmusra adhat okot a vámháború várható lezárulása és egy új, átfogó szabadkereskedelmi megállapodás megkötése. Trump elnöknek a német autóiparral szembeni ellenszenve folyamatosan veszélyeztette a magyar exportot, aminek jelentékeny része éppen az autóiparból származott. Korábban több ezer magyar munkahely forgott folyamatosan veszélyben. Reméljük, hogy ettől már nem kell tartanunk. Az új beruházásvédelmi megállapodás és a javuló Egyesült Államok–Európai Unió-viszony remélhetőleg az amerikai befektetőkre is serkentőleg hat, akik az utóbbi időben inkább kivonultak a magyar piacról, és igazi, jelentős amerikai beruházás már hosszú ideje nem történt.
Az új adminisztráció várhatóan érzékenyebb lesz az emberi jogi kérdésekre, a jogállamiságot és az alapvető jogokat érintő magyarországi kockázatokra is. Ezekben az ügyekben alighanem markáns álláspontot képvisel majd a magyar kormánnyal szemben is. Mégis hiba lenne arra számítani, hogy az amerikaiak leváltják Orbánt, mert ez nem az ő dolguk, ez a magyar választókra váró feladat. Azt viszont biztosra vehetjük, hogy támogatni sem fogja a hatalmon maradását. Orbán Viktor és kormánya sokat tett azért, hogy már az indulás pillanatában feszült legyen ez a viszony. Orbán minden tojást egyetlen kosárba rakott, Trump kosarába. Már 2016-ban is egyértelműen elkötelezte magát Trump elnökjelölt mellett, és ezt most többször és hangsúlyosan megismételte. Volt, hogy egész Közép-Európa nevében nyilvánította ki támogatását Trump mellett, jóllehet erre semmilyen felhatalmazása nem volt. Még a baráti lengyel kormány is sokkal óvatosabb volt nála. De rajta is messze túlment hű fegyverhordozója, Szijjártó Péter külügyminiszter, aki egyenesen korrupcióval vádolta meg Biden elnökjelöltet, és provokatív kérdéseket intézett hozzá. Azt gondolom, hamarosan választ fog kapni a kérdéseire, és nem biztos, hogy öröme telik majd benne.
Összegezve a tanulságokat, óvnám magunkat az eltúlzott hurráoptimizmustól. Egyrészt Biden mozgástere messze nem akkora, mint sokan gondolják, másrészt ő mégiscsak az Egyesült Államok elnöke, aki elsősorban a hazája érdekeit fogja képviselni. Mégis van okunk az óvatos optimizmusra, mert Biden eddigi múltjából, politikusi tevékenységéből azt olvashatjuk ki, hogy Európát nem az ellenségének, hanem az elsődleges szövetségesének tekinti.
