Szent-Iványi István: Blöff vagy harakiri?

2020. november 25. 17:00 - szerző: Szent-Iványi István

A nagy kérdés, hogy a két kormány megleckéztetése mennyit ér meg a többi tagállamnak. Merkel kancellár csütörtöki nyilatkozatából és az Európai Néppárt közleményéből úgy tűnik, hogy jelenleg a kompromisszumkeresés kapott zöld utat. Ha ez így lesz, akkor mondhatjuk, hogy a blöff bejött: a két ország a vétófenyegetéssel meghátrálásra késztette az Európai Unió tagállamait.

A magyar és a lengyel kormány Brüsszelben hivatalosan is bejelentette, hogy kész megvétózni a hétéves költségvetést és a Jövő Generáció nevű helyreállítási alapot, amennyiben a kifizetéseket jogállamisági feltételhez kötik. A nemzetközi sajtó és a szakértők azóta is folyamatosan találgatnak, hogy a bejelentés csupán egy blöff, zsarolási eszköz (udvariasabban: induló tárgyalási pozíció), vagy valóban eltökéltek a két fontos pénzügyi eszköz vétójára.

Nem csoda az általános értetlenkedés, az emberi viselkedés előrejelzésére vonatkozó eddigi ismereteink nem adnak magyarázatot a két kormány álláspontjára. Mindketten elszántan meg akarnak akadályozni valamit, amivel elvileg egyetértenek, aminek a fő haszonélvezői, és ráadásul még szükségük is van rá.

 

Mi a vétófenyegetés célja?

 

Nehéz indulatok nélkül beszélni arról, amit a lengyel és a magyar kormány művel, de felettébb hasznos, ha meg akarjuk érteni, hogy mi történt eddig és várhatóan mi történik majd. Ha abból indulunk ki, amit mondanak, hogy a kifizetések jogállamisági feltételekhez kötését szeretnék megakadályozni, akkor arra következtethetünk, hogy ez csak terelés és ürügy, mert ez egy irreális cél, amely elfedi a valódi célt, a két pénzügyi eszköz (a hétéves költségvetés és a helyreállítási alap) vétóját. A jogállamisági feltételekhez kötést megakadályozni ugyanis nem lehet a Tanácsban, mert az Európai Parlament ebben a kérdésben nagyon elkötelezett, és még a Tanácsban is Hollandia, valamint néhány északi állam ebben nem kíván engedni. Ezt ők is pontosan tudják. Ez tehát királyi út a vétóhoz, a lehetetlen feltétel, amelynek az lehet az értelme, hogy a saját híveik szemében legitimálhatja a vétót, és elfogadhatja annak rendkívül kedvezőtlen gazdasági és politikai következményeit. Ez az egyszerű és kézenfekvő értelmezése az eseményeknek, de valószínűleg téves.

 

Puhul a vétó

 

Az elmúlt napok békülékeny és megengedő nyilatkozatai arra utalnak, hogy a két kormány igazából nem szeretné megvétózni a két eszközt, és ez különösen igaz a hétéves költségvetésre, amelynek továbbra is a kiemelt kedvezményezettjei. A helyreállítási alap ügye ennél bonyolultabb. Orbán Viktor kezdettől jelezte a fenntartásait ezzel kapcsolatban, és a két ország egyébként sem kiemelt kedvezményezettje az alapnak, Magyarország különösen nem. Ráadásul a helyreállítási alap nagyobb beleszólást engedhetne a két ország gazdaságpolitikájába, különösen a fiskális politikába, a pénzek felhasználásába (várhatóan a korrupciós lehetőségeket is szűkítené). Bár van benne 3 milliárd euró „ingyenpénz” Magyarországnak, a vele járó kötelezettségeket nem szívesen vállalná a kormány. Lengyelország esetében az „ingyenpénz” jóval több (14 milliárd euró), de ők is idegenkednek a külső felügyelettől. Az viszont vitán felül áll, hogy a hétéves költségvetésre mindkét országnak égető szüksége van. Bár Magyarország és Lengyelország a korábbinál valóban nagyjából 20 százalékkal kevesebb forráshoz jut a következő ciklusban, ez még így is a mi esetünkben a GDP 3 százaléka, és a lengyelek esetében is jelentős összeg. A koronavírus okozta válság miatt erről különösen nehezen mondhatna le a két ország. Minden bizonnyal nem is akar.

 

Stratégia vagy csak szimpla trollkodás?

 

Akkor ez csak céltalan erőfitogtatás, szimpla trollkodás a két kormány részéről? Bár korábban erre is volt példa, most nem erről van szó. Igenis van céljuk a vétófenyegetéssel, de ez a cél nem maga a vétó. Valamiféle engedményt akarnak kicsikarni, amivel a partnereiket arra figyelmeztetnék, hogy nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni az álláspontjukat, befelé pedig úgy kommunikálják, hogy megvédték a nemzeti érdeket, újabb csatát nyertek. Bár ezeket a célokat nyíltan nem kommunikálták, belső forrásokból hallani lehet róluk. Alapvetően két, számukra kedvező kompromisszumos kimenetele lehet ennek az erőpróbának. Diadalként állíthatják be, ha lezárják mindkét kormánnyal szemben a 7-es cikkelyes eljárást. Ezt könnyen lehet úgy kommunikálni, hogy az Európai Unió próbálkozott, de beletört a bicskája, és kénytelen elismerni, hogy a két országban nem sérültek rendszerszinten a jogállamiság elvei. Ez már önmagában is megnehezítené a kifizetések felfüggesztését jogállamisági feltételekre hivatkozva. Egyébként is hallani olyan hangokat több tagállam részéről, hogy teljesen értelmetlen a 7-es cikkelyes eljárás, mert úgysem jut el a szavazati jog felfüggesztéséig, csak újabb és újabb meghallgatások vannak, mindenfajta érdemi következmény nélkül. Vannak szép számmal, akik az eljárás lezárását nem tartják túl magas árnak a vétók feloldásáért.

Ennek mégis kisebb az esélye, de nem teljesen kizárt. Könnyű belátni, hogy a jogállamiság barátai számára ez ugyancsak szimbolikus, de mégis súlyos vereség lenne. Várhatóan nagy felháborodást váltana ki az Európai Parlamentben, sőt az európai közvélemény is nehezen fogadná el.

Van másik opció is a renitensek tarsolyában. A kifizetések felfüggesztésére vonatkozó tanácsi döntést az Európai Bíróságon megtámadhatóvá tennék, és ez az eljárás a döntés végrehajtására halasztó hatályú lenne. Ez azt jelenti, hogy amennyiben születik is ilyen döntés, évekig elhúzódik a végrehajtása, tehát közvetlen, valódi hatása nincs. Egy ilyen kompromisszumnak viszont valódi esélye van. Ez ugyan nem akkora győzelem a két kormány számára, mint az előző változat, de mégis sokkal kedvezőbb kimenet, mintha enélkül lépne hatályba a jogállamisági feltétel. Ennek elfogadására a többi tagállam részéről láthatóan nagyobb hajlandóság van, és elvileg nehéz is belekötni, hiszen miért ne lehetne a független Európai Bíróságra bízni egy ilyen vita eldöntését?

 

A tangót ketten járják

 

Egyedül tangózni nem lehet, kell hozzá egy táncpartner is. Vajon hogyan viszonyul ehhez a másik fél? A másik fél láthatóan tanácstalan, határozatlan és megosztott. Vannak olyan szereplők, akik elérkezettnek látják az időt, hogy a két renitenssel leszámoljanak. Mark Rutte holland kormányfő nyíltan kimondta, hogy legjobb lenne megszabadulni a két országtól. Korábban már ennek a technikájára is javaslatot tett: az 50. cikkely alapján (ez volt a Brexit jogi alapja is) minden tagállam kilép, akinek nem tetszik e két kormány magatartása, és megalapítja az új EU-t. Erre egyelőre még kevesek állnak készen, de a frusztráció a magyar és lengyel magatartással szemben egyre növekszik. Szép számmal vannak, akik a renitenseket szeretnék végre megleckéztetni, és ezért minden alkudozástól elzárkóznak. A hírek arról szólnak, hogy megkezdődtek az előkészületek a helyreállítási alap 25-ös körben, kormányközi alapon történő létrehozására. Ez persze nem túl kedvező opció, hiszen a hitel kondíciói rosszabbak lennének, mint eddig, időigényes is az egész projekt átalakítása, ráadásul az ESM (Európai Stabilitási Mechanizmus) szabályait is át kellene alakítani ennek érdekében. Szóval ez egy vészmegoldás, de nem lehetetlen.

Van olyan javaslat is, hogy a jogállamisági feltételekről szóló rendeletet, amelyhez csak minősített többség kell, fogadják el minél hamarabb, léptessék hatályba 2021. január 1-jétől, és várják meg, hogy mit lépnek erre a vétózó kormányok. Kétségtelenül nehéz helyzetbe kerülnek, mert ha a jogállamisági feltételek így is úgy is hatályosak, akkor nekik már csak arról kell dönteniük, hogy elfogadják-e a hétéves költségvetést és a helyreállítási alapot vagy sem. Azt pedig már júliusban egyszer elfogadták. Ez logikus lépésnek tűnik, de megvan a kockázata annak, hogy kiprovokálja a vétót, amit a két kormány nem feltétlenül akart érvényesíteni és a többi tagállam is szeretné elkerülni.

Még akkor is, ha tudjuk, hogy a vétó nem a világvége. A helyreállítási alap kormányközi együttműködésként is felállítható, és arra is van szabály, ha nincs elfogadott költségvetés. Persze az sem ideális helyzet, mert akkor az előző évi költségvetés egytizenketted részét utalják át havi bontásban. Ez viszont azt jelenti, hogy az új programok nem indulhatnak be, a kohéziós alaphoz nem lehet hozzáférni, mert a rendeletek csak az elfogadott költségvetés után készülnek el. Az EU-nak – legalább átmenetileg – túlélő módra kell berendezkednie. Ez természetesen senkinek sem érdeke.

 

Akkor nem is lesz harakiri?

 

Ezért tűnik most a legvalószínűbb kimenetelnek az, hogy legkésőbb december 10-ig, amikor ezekre a döntésekre sor kerül, megszületik valamiféle kompromisszum. Ez a legvalószínűbb, de korántsem biztos forgatókönyv. A konfliktusoknak mindig van egy előre kiszámíthatatlan saját, belső dinamikájuk is. Ezért eszkalálódhatnak olyan könnyen a konfliktusok, akár a szereplők eredeti szándékai ellenére is, és vezethetnek olyan következményekre, amiket eredetileg senki nem akart. Ennek a hazárdjátéknak, amelyet a magyar és a lengyel kormány játszik, nem szándékolt, sajnálatos következménye lehet a „harakiri” is. A teljes elszigetelődés, a döntésekből kiszorulás, a pénzügyi forrásokhoz hozzáférés korlátozása vagy elveszítése. Már látható, hogy a visegrádi partnerek is eltávolodtak, a szlovákok nyíltan bírálják a két kormányt, a csehek is elfordultak, a déliek (spanyolok, olaszok, portugálok) a megbüntetésünket szorgalmazzák. Egyes hírek szerint a hazai Fidesz-vezetők körében sem osztatlan a lelkesedés a vétó iránt. Ők is érzik, hogy ugyan a „harakiri” kimenetel kockázata jelenleg nem túl magas, de a lehetőségek körébe nagyon is beletartozik.

 

A nagy vesztes

 

A nagy kérdés, hogy a két kormány megleckéztetése mennyit ér meg a többi tagállamnak. Merkel kancellár csütörtöki nyilatkozatából és az Európai Néppárt közleményéből úgy tűnik, hogy jelenleg a kompromisszumkeresés kapott zöld utat. Ha ez így lesz, akkor mondhatjuk, hogy a blöff bejött: a két ország a vétófenyegetéssel meghátrálásra késztette az Európai Unió tagállamait. Rövid távon mindenki fellélegezhet: a déliek, akik a helyreállítási alap fő kedvezményezettjei, és már nagyon szeretnének a pénzükhöz jutni éppúgy, mint a keletiek, a kohézió barátai is, akiknek a hétéves költségvetés pénzeire fáj a foguk. Csupán az EU egyik alapértéke, a Lisszaboni Szerződés 2. cikkelye, azaz a jogállamiság vesztett egy újabb csatát. Ez pedig akkor is nagyon elszomorító hír, ha annak mégiscsak örülhetünk, hogy elkerültük a „harakirit”.

 

A szerző külpolitikai szakértő