Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Szénási Sándor: Egy hang a piaristáktól

2020. március 9. 06:10 - szerző: Szénási Sándor

Az új Nemzeti alaptanterv ellen tiltakozó egyházi oktatók állásfoglalását olvasva egy liberalizmussal nem ok nélkül gyanúsítható egyednek különös érzése támadhat: a levél hangneme, stílusa, érvelése, mindösszesen az értékrendje olyannyira ismerős, mintha csak a saját sorait olvasná vissza valahonnan, noha meg merne rá esküdni, hogy sem a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, sem a piaristákhoz, sem más egyházi iskolába nem járt, nem végzett ott, sem álmában, sem ébren. Valamint az is biztos, hogy az ő megnyilvánulásait egy sor dologban a fenti intézmények borzadva utasítanák vissza. És mégis, NAT-ügyben van valamiféle letagadhatatlan véleményközösség közöttük, még ha különös is.

Az állásfoglalás, amely a Piarista Gimnáziumban született, és amelyhez a gimnázium honlapja szerint eddig 1400 egyházi iskolában tanító pedagógus csatlakozott, megállapítja, hogy a hazai oktatás súlyos, elhúzódó válságban szenved, a megújulás elmaradása hosszan tartó károkat okoz, a tanterv és ezen túlmenően az oktatáspolitika körül nincs széles körű szakmai konszenzus, a fiatalok a vesztesei annak, ha az oktatás minősége másodlagos az ideológiai és politikai elvárásokhoz képest, az iskola csak szabad közegben töltheti be feladatát, autonómia, vagyis felelősséget vállalni tudó pedagógusok nélkül nincs értelmes munka.

Ez csak egy rövid rezümé, de arra alkalmas, hogy a liberálisféle egyed rájöjjön, honnan a déjà vu érzés, valamint hogy a kezdetben, mondhatni ész nélkül tanúsított értetlenkedése némiképp szánalmas, a tudatlansága kínos.

A nyilatkozat ugyanis attól ismerős, hogy a vallástól, származástól, politikai oldalaktól független polgár, mégpedig az öntudatos polgár egyetemes hangján szól, amit a tudatlan egyén ab start nem hitt volna, puszta elfogultságból, de logikai alapon sem.

A fenti egyed arra gondolt, hogy minden vallás értelemszerűen dogmákra épül, vagyis nem vitatható igazságokra, amelyeket nagyon kevéssé lehet liberálisan tanítani, bár komoly pedagógiai teljesítmények igazolják, hogy ez nem lehetetlen. Ebből következően, kerülve a merev szó használatát, az egyházi iskolák szükségképpen csakis kötöttnek nevezhetők, rendszerükben, szemléletükben, abban, hogy a közösségre és nem az egyénre építő intézmények lehetnek, amelyektől az autonómia, a párbeszéd, a nyitottság messzebb esik, bár hogy mihez képest messzebb, ma már nem tudható: hol vannak már a világi etalonok?

Az elfogultságban szenvedő egyén azt sem hitte volna, hogy az Alaptörvényben rögzített politikai kereszténység európai epicentrumában az egyházi oktatók a politikát és az ideológiát igencsak kerülnék, mondhatni konok módon, a szabad és kritikai gondolkodást azonban módfelett szívesen látnák viszont a NAT-ban, de hát ennek csak az ellenkezőjére látnak példát.

Mármost, tépelődik a mondott egyén, ha a politikai kereszténység világában a hatalmi elit szövetségesének tekintett egyházak 1400 oktatója az elit által hazafiasnak és keresztényinek mondott alaptantervet gyerekellenesnek, ártalmasnak, korlátoltnak és hazafiatlannak találja, ki kell mondanunk, hogy az egyházi iskoláknak már nem kell ellenség, ott van – nekik is – a magyar állam. Igen, az a sunyi képű alak.

Mindebből világos, hogy az egyházi iskolák jelentős részének, illetve az ott dolgozóknak a megítélésében komoly félreértések forognak fenn.

A liberálisféle egyed eddig hajlamos volt összemosni a klérust a szerzetesrendekkel, illetve az egyházi iskolákra általában mint valami nagy, homályos masszára gondolni, holott az állásfoglalás szabad szelleme részben annak köszönhető, hogy a rendek komoly nemzetközi kapcsolatrendszerek tagjai, a módszerek, a pedagógiai elvárások, a tudásanyag nyugat-európai csatornákon át jön be az iskoláikba, minél fogva ezek, a kivételektől eltekintve, sokkal kevésbé provinciálisak, mint a szerencsétlen, magányra ítélt magyar állami iskolák. Éppen ezért a rendek intézményei, bár távolságtartó, de megbízható szövetségesei lehetnek azoknak, akiktől csak a hitük választja el őket, az értékrendjük nem feltétlenül.

Nem csak imádkoznak majd értünk.