Szabó Brigitta: A hivatalos átlagfizetés és a valóság

2018. október 12. 07:48 - szerző: Szabó Brigitta

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint idén január és július között a bruttó átlagkereset 324 700 forint, a nettó átlagkereset pedig 216 ezer forint volt. Hónapról hónapra rácsodálkozom, hogy a magyar valósághoz képest elvileg milyen magasak az átlagfizetések. Elég ugyanis körbenéznem Budapesten, a szűk környezetemben, az iskolában, a sarki boltban, vagy megkérdezni a kórházban dolgozó nővér ismerőst, nagyon gyorsan kiderül, hogy nagyítóval kell keresni azokat, akiknek valóban ennyi pénzt utal a munkaadójuk. Vidékről, ahol a közmunka a fő bevételi forrás, pedig ne is beszéljünk.

Alapvetés, hogy az átlag torzít. A 216 ezer forintban benne van a kétmilliós és a százezer forintos kereset is. Azt is sejtettük, hogy óriási aránytalanságokat fed el a KSH számítási módszere, és hogy komoly bérfeszültségek vannak a havonta közölt kormányzati diadaljelentések mögött. Most már azonban tudjuk is.

A Népszava írta meg a napokban, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Policy Agenda hosszú várakozási idő után végre megkapta a Pénzügyminisztériumtól a valósághoz közelebbi bérhelyzetet mutató mediánbér kiszámításához szükséges adatokat. A mediánbért úgy számolják ki, hogy a kereseteket sorba rendezik, és a középre eső érték lesz a mediánbér: ennél a dolgozók fele többet, fele kevesebbet keres. Az átlagbérszámításnál viszont összeadják a dolgozók bérét, majd elosztják a létszámukkal. Vagyis egy-két magasabb bér jócskán megdobhatja az átlagként kijövő összeget.

A szakszervezet azért volt kíváncsi a valóságos számokra, mert azt érzékelte, a látókörébe tartozó munkavállalók többsége bizony nem viszi haza az átlagbért. Ezt igazolta a Pénzügyminisztérium adataira alapuló számítás. Vagyis: a magyar dolgozók kétharmada, több mint hárommillió dolgozó fizetése nem éri el a bruttó 324 ezer forintot, százból hetvenen nem keresik meg az átlagbért. Másképp: a dolgozók 52 százaléka együttesen sem kap annyit, mint amennyit a legjobban fizetett 10 százalék. Vagy: a legjobban kereső öt százalék annyi fizetést kap, mint amennyit az alsó kereseti kategóriákba tartozó 40 százalék együttvéve.

Hogy mindez mit üzen? Azt, hogy az emberek többsége legfeljebb annyi fizetést visz haza, ami a számlákra elég, és arra, hogy egyen, de nem jut pihenésre, szórakozásra, regenerálódásra. Azt, hogy összeszerelésből nem lesz igazi gazdasági növekedés, alacsonyan fizetett, betanított munkásokkal nem lehet előrevinni egy országot, mert ezért a tevékenységért sosem fognak annyit fizetni, mint egy nagyobb hozzáadott értékű munkáért. Hogy a szakszervezetek valójában nem képesek az érdekérvényesítésre, mert ha képesek lennének, nem volnának ekkora bérszakadékok. Ha nemcsak a kormányzati kommunikációban, hanem valóban rendben lennének a magyar bérek, akkor létezne igazi középosztály, és nem csak kevés gazdagból és sok szegényből állna Magyarország.

Elvileg jövő évtől változtat a KSH az adatszolgáltatás metódusán, és már nem a bértömeget osztja el a dolgozók létszámával, hanem a NAV részletes adatokat tartalmazó járulékbevallási gyűjtéséből állítja majd össze a képet a fizetésekről, ráadásul nemcsak az öt főnél nagyobb vállalkozásokat nézi, hanem a rosszabbul fizető kisebbeket is.

Vagyis jövőre előre borítékolhatóan, legalábbis a statisztika szerint, csökkenni fognak az átlagbérek.

Ettől persze az emberek ugyanúgy, nagyjából ugyanannyi pénzből fognak élni, mint ebben az évben, nagyjából ugyanannyi összeg megy zsebbe, feketén, és nagyjából pont annyi embert fog érdekelni a statisztika, mint idén. A rosszabb adatokat pont olyan apátiába süllyedve fogadja majd a többség, ahogy minden mást az utóbbi években.

Magyarországon nem szabad hinni a hivatalos adatközlésnek, mert ha az aktuális érdekek úgy kívánják, akár évekre visszamenőleg is módosítanak számokat, csak hogy a jelen jobban nézzen ki. Pedig a jelen kicsit sem néz ki jól. Még akkor sem, ha az átlagok mögött sokszor eltűnik a valóság.