Somfai Péter: Lánchídi csata

2020. február 3. 06:21 - szerző: Somfai Péter

Hirtelen nem is nagyon tudnék olyan dolgot elősorolni a magyar történelemből, amely mögött ne lehetne valamilyen egyéni érdeket fellelni. Nálunk mindig valakinek érdekében áll valamit megvalósítani, vagy éppen ellenkezőleg, a legjobb ügynek is keresztbetenni.

Vegyük mindjárt a Lánchíd esetét. Talán eszébe sem jutott volna gróf Széchenyi Istvánnak, hogy kellene egy híd Buda és Pest között, ha 1820 telén édesapja temetésére tartván az erős jégzajlás közepette át tudott volna kelni a Dunán. De amikor felajánlotta az építkezéshez birtokai egyéves bevételét, egy emlékezetes pántlikát is kötött az adományára: szolgálja ez a pénz „a Dunától kettészakított haza s annak szívének összeforrasztását”. A dolog pikantériája, hogy elsőként mégsem ő, a császári udvarral szemben álló magyar főúr, hanem a hatalom nevében a forradalmat letörő, véreskezű helytartó, az osztrák Haynau léphetett a hídra. A Lánchíd később Buda és Pest, illetve az ország egységének és a társadalmi egyenlőségnek lett a jelképe: rangra és származásra tekintet nélkül mindenki használhatta a hidat – ha megfizette a hídpénzt.

A kormányzat és az ellenzék párbaja szétszakította a várost és nem mellesleg az országot. Ropognak a fegyverek. A miniszterelnök csak annyi engedményt hajlandó tenni a budapestieknek, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy zöld utat kapjon a hőn áhított újabb stadion építéséhez, de azonnal visszavonul a tárgyalásoktól, ha esetleg a ligeti rombolás kerülne szóba. Nem kell oda a Nemzeti Galéria? Akkor ne kelljen a városnak a Természettudományi Múzeum se. Össztüzet zúdít az általa túl liberálisnak tartott színházakra, máris törhetik a fejüket például az Átrium vezetői, hogy bezárjanak vagy úgy felemeljék a jegyek árát, amit talán a közönség már nem is képes megfizetni. Elzárja a pénzcsapokat minden olyan kezdeményezéstől, amelynek megvalósítása a főváros vezetésének volna szívügye? Igen, de továbbra is számolatlanul dőlhetnek a milliárdok a különféle sikertelen sportágakba. Nem bírja a város úthálózata a megnövekedett gépkocsiforgalmat, és pénz kellene a tömegközlekedés fejlesztésére? Semmi akadálya, mondják a Várban, vannak még a városnak független bevételei, tessék abból kigazdálkodni! Majd megmondja Fürjes államtitkár és a frissen létrehozott Budapesti Fejlesztési Központ ifjú vezetője odafönt, mit tartanak ők fontosnak a város fejlődése szempontjából, és hogyan hajlandó a kormányzat azokat támogatni. Hogy az önkormányzatnak vannak saját testületei? Szakértői? Városfejlesztési elképzelései? Ezek megvalósítását senki nem tiltja meg, de keressék meg hozzá a forrásokat.

Mától nem hajthatnak át a Lánchídon turistabuszok és teher
Fotó: Máthé Zoltán

A kormány az októberi budapesti vereség után azt ígérte, korrekt partnerségre készül a város ellenzéki vezetésével. Hogy ennek tanúbizonyságát adja, úgy módosították az iparűzési adó felhasználásának szabályait, hogy azzal meg is kötötték az önkormányzat kezét. A kukaholding úgy csinál, mintha fizetni akarna, de csak azért nem teszi, mert „hanyagságból nem kapott számlákat”, izzadjanak a szemétszállításért felelősek, ha nem akarják szemeteszsákokba fullasztani a várost. Alacsonyra szorítják a városvezetés költségvetését, amiből legfeljebb csak a kötelező szolgáltatásokra futja, közben úgy tesznek, mint az, aki az asztal felett mosolyog a partnerére, de alatta jó nagyot rúgna a lábába. Budapest nem fog uniós források nélkül maradni a következő években, mondják nyilvánosan, de titokban az ellenkezőjéről tárgyalnak. Mit tehet a másik? Saját kapcsolatokat igyekszik kialakítani az unióval. Hogy erről mit gondol a hátunk mögött a világ? A Várban tesznek mások véleményére.

De térjünk vissza a Lánchídhoz. A felújítás tervét már a korábbi vezetés is asztalra tette, de olyan ajánlatokat kapott, amelyek jóval meghaladták a kormány által jóváhagyott hatmilliárdos keretet. Most a dolog egyre sürgetőbb lett, már súlykorlátozásra is szükség van, a felajánlott pénz nyilvánvalóan kevés. Mindenre lehet megoldást keresni, üzente a helytartó, és azt javasolta a városvezetésnek, hogy lépjen fel a túlárazás ellen, mutassák meg, ők képesek az elődeiknél olcsóbban elvégeztetni a munkát.

Elfog a rossz érzés. Azt látom, hogy a magas budai várban székelő kormányzat a Lánchíd felújításának ügyét is egy újabb összecsapásként kezeli. Mintha az erkélyéről időnként letekintő „egyszerű falusi gyerek” személyes ügyének tartaná a budapesti csatát, mintha nem volna elvárható tőle is, hogy magáénak vallja a legnagyobb magyar valamivel több mint 170 évvel korábban kifejezett óhaját: szolgálja a híd a kettészakított ország összeforrasztását. Ha elsőként szeretne átmenni a felújított Lánchídon, ha méltó akarna lenni a „haza nagyjához”, a nemzet egységét szimbolizáló híd felújításához felajánlhatná ő is népes családja vagyonának egyéves jövedelmét.

Ha ez kevés, besegíthetnének vagyonuk egy részével a NER bárói is.