Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Somfai Péter: Kutyaugatás

2020. június 10. 15:34 - szerző: Somfai Péter

A felhatalmazási törvényről ma már tudjuk, másra sem volt jó, mint arra, hogy eltakarjon valami mást. Miközben az egész ország kommunikációja a vírusról szólt, a háttérben a hazai politikai élet beteg dolgait csendben lehetett kezelni.

Az a bizonyos Clark Ádám téri dudakoncert, amelyet néhány ellenzéki képviselő kezdeményezésére pár tucat autós a közelmúltban előadott, semmivel sem volt nyomósabb a kutyaugatásnál. Ez utóbbi, mint tudjuk, nem hallatszik az égig, az előbbi még a Karmelita kolostor gondosan bezárt ablakait sem remegtette meg. Mert erre is igaz a közmondás: néhány jelentéktelen ember szájaskodására, dudálására nem szokás adni odafönn, a „magasban”.

Lent, a Lánchíd lábánál persze másként festett a dolog. Mert annak a mintegy félszáz rendőrnek, akit a fővárosi parancsnok kivezényelt a térre, egy idő után biztosan bántotta a fülét, már-már annyira, hogy a biciklicsengők ciripelésére is idegesen reagált. Néhány nappal később két saroknyira a BM-től, a belvárosban rasszista jelszavakat skandáló szélsőjobbos tömeg hangoskodása kevésbé zavarta őket, bezzeg akinek az Alagútnál a két- vagy négykerekű járműve valamilyen szokatlan hangot bocsátott ki, azt máris félreállították, s előkerültek az igazolványok, a büntetőcetlik, a feljelentő- papírok. Ha jól emlékszem az adatokra, a két alkalommal megszervezett koncert után több mint ötmilliónyi bírságot vettek ki a „zenészek” zsebéből, a KRESZ-nek arra a gumiszabályára hivatkozva, hogy hangjelzést csakis veszély esetén szabad a közutakon használni.

Ha úgy nézzük, egyetlen dudáló, csengető sem követett el semmi kivetnivalót. Még büntetést sem érdemeltek volna, különösen nem száz-százötvenezer vagy akár 700 ezer forintos csekket, mint amiről a szóbeszéd terjed, hiszen mást sem tettek, mint veszélyre figyelmeztettek. A Kásler miniszter által elrendelt 50-60 százalékos kórházi ágyfelszabadítás ugyanis áldozatokat követelő döntés volt, valami olyasmi, mint amikor (maradjunk a közlekedési hasonlatnál) valaki szembemegy a forgalommal az autópályán. Ilyenkor a szabályosan közlekedők – azonkívül, hogy kikerülik őket – nem tehetnek mást, mint megpróbálják dudaszóval, fényjelzéssel figyelmeztetni az illetőt, vagy riasztani a forgalom biztonságára ügyelő rendőrséget – adott esetben ott fenn, az egykori Karmelita kolostorban –, próbálja jobb belátásra bírni az ámokfutót.

A felhatalmazási törvényről ma már tudjuk, másra sem volt jó, mint arra, hogy eltakarjon valami mást. Miközben az egész ország kommunikációja a vírusról szólt, a háttérben a hazai politikai élet beteg dolgait csendben lehetett kezelni.

Például a stikában beterjesztett és íziben el is fogadtatott lehallgatási törvényt, a Budapest–Belgrád vasútvonal számainak titkosítását, a rendkívüli gazdasági övezetek létesítésének ötletét, vagy közös teherviselés címén a pártok és – főleg az ellenzéki – önkormányzatok zsebéből kicsent milliárdokat.

Ám ma még nem tudni, hogy a pánikszerű kórházkiürítés hátterében nincs-e valami más, sanda szándéka a kormányzatnak, amit nagyon megzavarhatott az a dudaszó.

A mögöttünk hagyott hónapok alig szóltak másról, mint néhány jól kifundált politikai csapdáról, amelybe akarva- akaratlanul besétált a teljes ellenzék. Rájuk lehetett volna tolni a felelősséget, ha netán beütött volna egy olaszországihoz hasonló pandémia, amit lám, az ő akadékoskodásuk okozott, mert oktalan gáncsoskodásukkal meg akarták kötni a miniszterelnök kezét. Pusztán badarságból, mintha bárkinek megfordult volna a fejében, hogy diktátori babérokra törjön. Most meg lobogtatni lehet a papírokat (tessék itthon és külföldön sorra bocsánatot kérni a vádakért!), íme, elég volt hatvan nap, és máris visszaáll a törvényes rend. Közben a „surranófolyosón” Semjén Zsolt benyújtott egy törvényjavaslatot: ha nem a parlament, akkor Müller Cecília „ajándékozhasson” rendkívül felhatalmazást a főnökének.

A nagy vírusháború így is csak hatvan napig tartott. Hatvan napra szóljon a felhatalmazás – kötötte annak idején az ellenzék az ebet a karóhoz, amit akár el is lehetett volna fogadni minden kockázat nélkül. De nem tették. Miért? Csak. Mert akkor nem lehetett volna zajosan felháborodni, nem kellett volna olyan hangosan fújni a harci kürtöket, talán még a harc is elmaradhatott volna.

A jól megbüntetett dudálók, csilingelők – ki adományokból, ki ebből, ki abból – be fogják fizetni a kiszabott bírságot, mert ha nem teszik, értük megy egy hajnalon a csíkos autó, ahogyan nem minden megfélemlítő szándéktól mentesen tették ezt a nem is „rémhírt terjesztő” rémhírterjesztők esetében. A tömegből kiemelt néhány szélsőjobbos ultra majd némi dorgálással megússza, az ellenzék hangadói is szép csendesen visszavonulnak a Parlament nyáron is hűs falai közé. Jó esetben ott fognak morgolódni, mert hangosan ugatni ott sem érdemes. Az ugatás onnan sem hallatszik az égig, s a zord, bajuszos ember a pulpituson amúgy is élvezettel szeret az orrukra koppintani.