Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Somfai Péter: Hősök és áldozatok

2019. december 9. 19:45 - szerző: Somfai Péter

Nálunk általában minden vagy fehér vagy fekete. Attól függően, melyik oldaláról nézzük, a színéről vagy a visszájáról. Dózsa György hős volt vagy hétköznapi gengszter? Thököly felkelő vagy áruló? Kossuth a hazai polgári demokrácia csíráinak elvetője, netán tolvaj, aki gyáván elmenekült, és magával vitte Amerikába az árvák pénztárát?

Évszázadok múltán sem vagyunk képesek arra, hogy a történelem ilyen-olyan szereplőit a maguk értékei alapján ítéljük meg, és ne legyen mindig az aktuális politikai kurzus joga valakit piedesztálra emelni vagy éppen sárral dobálni. Amikor a hazai politikai elit úgy véli, hogy a forradalmiság szellemét kívánja az adott kor ifjúsága elé állítani, akkor egekbe emelik a tankönyvek a tüzes trónon megégetett parasztvezért, a kuruc brigadérost vagy éppen a lánglelkű költőt, akinek egyetlen vágya, hogy a csatamezőn érje a halál. Aztán ha fordul a kurzus elvárása, akkor meglehet, Werbőczy vagy később éppen az utolsó kormányzó személye kerül a példaképek élére.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Kovács Zoltán államtitkár minap, a Szovjetunióba hurcolt magyar hadifoglyokra és kényszermunkásokra emlékezvén azt találta mondani, hogy a kommunizmusnak nincsenek hősei, csak áldozatai. Mert szerinte az volt a legkegyetlenebb diktatúra, amely világszerte százmillió halottat hagyott maga után. Ezzel nagyon nehéz vitatkozni, de a történészek majd megvívják vele a maguk elméleti csatáját. Ha úgy gondolják, hogy a fideszes politikus talán kissé elfogult ezzel a véleményével, akkor majd megszólalnak, és megkérdezik tőle, hogyan is került orosz fogságba az a temérdek magyar katona, aki aztán valamelyik Gulagon rabszolgaként vezekelt háborús bűneiért. Mit gondol azokról a „hős” magyar katonáinkról, akik Ukrajnában falvakat égettek fel, asszonyokat erőszakoltak meg, templomokat fosztottak ki?

A háborúban barátok vannak, és ellenségek. Aki az egyik oldalon hősként , a másikon áldozatkén hal meg. És fordítva. Egyáltalán, egy ilyen mindent elsöprő történelmi vihar áldozatait vagy hőseit Kovács államtitkár tiszte megítélni? Hol volt az ő édesapja, nagyapja a múlt század negyvenes éveinek közepén? Egy másiké a Don-kanyarban, fegyver és meleg ruha nélkül mindennap azért imádkozott, hogy érje be a keretlegény azzal, hogy latrinát pucoltat vele, és nem küldi az aknamezőre „sétálni”. Akik nem voltak szerencsések, azoknak más lapot és jeltelen sírt osztott a keret. Hány tíz-, hány százezer magyar munkaszolgálatos pusztult el a fronton embertelen halált halva, mert a magyar fasiszta kormány nem vette őket emberszámba? Lázár exminiszter csaknem ugyanazon a napon, amikor Kovács államtitkár a Gulagon pusztultak miatt siránkozott, fejet hajtott annak a gyilkosnak a sírja előtt, aki magyar katonák százezreit küldte az orosz vágóhídra. Aki behunyta a szemét, elfordította a fejét akkor is, amikor országa félmillió polgárával elindultak a zsúfolt marhavagonok a gázkamrák felé. Minek nevezzük ezeket a vágóhídra hajtott magyarokat, hősöknek vagy áldozatoknak? Nem volt legalább olyan kegyetlen Horthy kormányzó, Hitler utolsó fasiszta csatlósa, mint a kommunista diktatúra?

Kis ország, kisebb bűnök, nagy ország, nagyobb bűnök.

A nyolcvanas években riportot akartam készíteni Voronyezsben azokról a sebekről, amelyeket a világháború okozott az ottani emberek lelkében. Gondoltam, évtizedek múltán talán már ott is lehet erről beszélni, és akit megkérdezek, el tudja mondani, mit gondol azokról az évekről. Egy baráti társaság vállalta is a beszélgetés megszervezését. Meghívták vacsorára a városi írószövetség tekintélyes vezetőjét, aki maga is foglalkozott már ezzel a témával. Hangulatosan, jól indult az este, a vendég arról kezdett mesélni, hogyan állt helyre az élet a Don partján, miként kezdték újjáépíteni a várost. Aztán egy mondat közepén felém fordult, és megkérdezte, mindez miért is érdekel. Mondtam, annak idején az én apám is itt volt… Megfagyott a levegő. A tekintélyes író felállt, vette a kabátját. Egy percig sem volt hajlandó tovább a társaságomban időzni.

A minap a fasisztoid Fülöp Erik képviselő, a Mi Hazánk politikusa egy baltával nekiesett, letörte és a Dunába dobta azt az usankát ábrázoló miniszobrot, amelyet a Szabadság téren a szovjet hősi emlékmű kerítésére készített az ilyen, apró szobrairól ismertté vált művész, Kolodko Mihály. A fanatikus szélsőséges képviselő képtelen felfogni, hogy nem a szovjet megszállók, hanem a Budapest felszabadításáért elesett szovjet katonák tömegsírja fölé emelt emlékművet gyalázta meg.

Nem messze a Szabadság tértől a napokban tisztes vallási vezetők áldották meg azt az emlékművet, amelyet a kormány sok év után állíttatott vissza, tisztelegve az 1919-es kommün áldozatainak emléke előtt. Azoknak az ezreknek ma miért nem állítanak emléket, akiket a Prónay–Héjjas–Ostenburg–Moravek különítményesei gyilkoltak le?

Mikor leszünk képesek megérteni, hogy akik az egyik oldal szemében hősök, a másik szemében áldozatok is lehetnek?