Somfai Péter: A Fal

2019. november 27. 13:37 - szerző: Somfai Péter

Nekem addig „A Fal” csak egy album volt. Kinyúltam a pamlagon, és fejemen az akkoriban kapható legjobb fülhallgatóval, becsukott szemmel hallgattam a Pink Floyd zenéjét. Még nem is gondoltam, hogy néhány hónappal később, frissen beiktatott tudósítóként, ha kinézek a kelet-berlini lakásom ablakán, a fal néz vissza rám vissza. 1980-at írtunk.

Együtt kellett élnünk. A tudósító napi munkája megkövetelte, hogy ha az események úgy hozzák, kocsiba üljön, vegye az állandó átlépésre jogosító engedélyét, és irány a Checkpoint Charlie. Ez a Keletet Nyugattal összekötő átjáró ugyanolyan nevezetes berlini látványosság volt, mint „ideát” a Pergamon Múzeum vagy „odaát” az akkoriban még meglehetősen megtépázott állapotú Reichstag. A leghíresebb katonai ellenőrzőpont a Berlin szovjet szektorába eső Mitte és az amerikai szektorba eső Kreuzberg kerületeket összekötő Friedrichstraße és az azt metsző, a szektorhatáron futó Zimmerstraße kereszteződésétől pár méterre, Nyugat-Berlin területén állt. A fal mind a két oldalán tornyok szemeztek egymással, emitt az NDK-s határőrök állig fegyverben, gépkarabéllyal, amott a turisták fényképezőgépekkel, látcsövekkel a nyakukban.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A fal a diplomácia talán legembertelenebb találmánya volt. Mindössze egyetlen küldetése volt: elválasztani a város két felében élő embereket, családokat egymástól. Rajtuk kívül mindenki szabadon jöhetett-mehetett: a megszállók őrjáratai mind a két oldalon kedvükre kószálhattak, a diplomaták (leszámítva a keleti tömb országainak kiküldötteit) akár egy pofa sörre vagy egy jó filmre is átugorhattak a másik oldalra.

Csak a berlinieknek állta útját.

Azok, akik 1961. augusztus 12-én éjjel az egyik szektorban élő rokonaiknál, barátaiknál éjszakáztak, 13-án arra ébredtek, hogy nincs visszaút. Az NDK 15 ezer katonája sebtében szöges dróttal kerítette el a nyugatiakat a szovjet szektortól, és attól kezdve gyalog és járművekkel egyaránt megszűnt az átjárás. Senkit nem érdekelt, hogy mi történt az elszakított családokkal. Voltak, akik abban a ruhában ragadtak valamelyik oldalon, amiben előző nap átmentek a másik szektorba; ha üresen maradt a lakásuk, nem tehettek semmit; ha már bekészítették a mosógépet, nem volt, aki beindítsa; ha a nagyszülőknél voltak a gyerekek, ott is maradtak. Akár felnőttkorukig… Megannyi dokumentumfilm őrzi az első két nap kétségbeesett menekülési kísérleteit.

A fal a berliniek lelkét is megnyomorította. Az ember természetes tulajdonsága, hogy igyekszik alkalmazkodni még a legelviselhetetlenebb élethelyzetekhez is, de ezért nagy árat kell fizetnie. Egy német barátom szerette mondogatni: a kelet-berliniek olyanok, mint a rabok, akik körbe-körbesétálnak egy udvaron, de mindenki revolvert szegez a másik hátának. A Stasi szemei és fülei mindent láttak és hallottak. A szomszédok feljelentették a szomszédaikat, ha azt hallották a falon keresztül, hogy odaát valamelyik nyugati tévé híradóját nézik. Az FDJ, a kommunista ifjúsági szervezet aktivistái rendszeresen járták a háztetőket, és letördelték azokat az antennákat, amelyek „odaátra” néztek. Ha vendégségbe hívtak valahová, csak nagy sokára nyitottak ajtót, mert előbb átkapcsolták a tévéjüket a keleti adásokra. Aztán megkérdezték, én nézhetem-e a nyugatiakat, és amikor bólintottam, azonnal vissza is kapcsoltak „amoda”.

Az élet úgy hozta, hogy egy társaságban találkoztam az akkor közel nyolcvanéves Marta Holczerrel, aki már csaknem húsz éve nem találkozhatott a lányával. Velük is az történt, mint nagyon sok mással: azon az éjszakán Kerstin egy barátnőjénél bulizott Kelet-Berlinben, és többé nem mehetett haza. Időközben férjhez ment, gyerekei lettek, a nagymama könnyes szemmel mesélte, egyetlen vágya, hogy csak egyszer magához ölelhesse az unokáit. Azt mondta, csomagot sem nagyon küldhetnek egymásnak, mert a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozó lánya akár az állását is elveszítheti. Ma, ennyi évvel később, már be merem vallani: havonta egyszer-kétszer hol gyerekruhát, hol játékokat, máskor az NDK-ban indexen lévő szerzők könyveit csempésztem át nekik a falon.

A Nyugat lehetőségei időnként még a beépített embereket is megkísértette. Megérkezésem után néhány nappal azonnal lett „egy ismeretlen barátom”, aki egyben minden magyar berlini tudósító „barátja” is volt. Már első alkalommal úgy üdvözölt, mintha együtt jártunk volna óvodába, megkérdezte, mire volna szükségem a frissen belakott lakásomba. Akkoriban hiánycikk volt a helyi boltokban, ezért félve kérdeztem: talán egy automata mosógép, ha lehetne… Mint a mesebeli aranyhal az első kívánságra, bólintott, és másnap már személyesen szállította, be is szerelte a konyhámba. Wanek úr, mert csak így hívtuk egymás között a mi házi stasisunkat, attól kezdve hetente egyszer biztosan megjelent a lakásomon. Jót beszélgettünk, haraptunk valamit, koccintottunk, aztán ellöszönt. Ez hónapokig így ment, közben úgy tűnt, valóban megkedvelt. Egy nyári estén aztán előjött a farbával: közeleg a felesége születésnapja, szeretne neki egy különleges, drága bundát. A sógornője odaát már ki is nézte, megvette, csak el kellene hozni. Sokáig gondolkodtam, mielőtt ráálltam. Attól tartottam, ez csapda lehet, le akar buktatni, de igazán csak szívességet kért. Tíz évvel később, amikor egy rövid látogatásra visszamentem Berlinbe, hiába hívtam. Soha többet nem hallottam róla.

1990. július 1-jén, a német valutaunió életbelépésének napján a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a német belső határ berlini szakaszán. Július 13-án a Bernauer Straßénál az NDK határőrség műszaki alakulata hivatalosan is megkezdte a fal bontását, a belvárosi falszakasz ledöntésével november 30-án végeztek.

Mementónak mindössze hat rövidke szakasz maradt meg. A beton tövében mindig frissek a virágok, azok emlékére, akik még az életük árán is menekülni szerettek volna a kettészakított városból. Ha arra járok, én is fejet hajtok. Marta Holczerre és az unokáira gondolok. Vajon örökre közéjük állt a fal?