Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Somfai Péter: A dühös ember

2020. március 3. 09:50 - szerző: Somfai Péter

Életemben először az általános iskolában találkoztam dühös emberrel. Hamvas tanár úrból csak úgy áradt felénk a harag, szinte látni lehetett a levegőben a lelkében háborgó orkán fekete fellegeit. Pisszenni sem mertünk azokon a vérfagyasztó matematikaórákon, amikor a szokottnál is rosszabb kedvvel toppant be az osztályba. Mondanom sem kell, ilyenkor minden szörnyűség megtörténhetett: volt, akit a grabancánál fogva a fal mellett sorakozó ruhafogasok valamelyikére lógatott fel, másokat kiparancsolt a helyéről, s mire vége lett az órának, az osztály nagyobbik fele arccal a fal felé állítva, a sorok között várta a megváltó csengetést. S ha már nem volt kin kitöltenie a haragját, kinek beírni egy újabb egyest a naplóba, mérgében szétrúgta a tanári asztal kinyíló ajtaját.

Egy ilyen viharos nap után szinte remegve értem haza. Máig nem tudom megmagyarázni, mi borított ki annyira, de anya akkor leült velem, megfogta a kezemet, és halkan mesélni kezdte Hamvas tanár úr haragjának az okát. 1957-et írtunk, még csak tizenkét év telt el a háború befejezése óta, ennyi idő nem volt elég a tanár úrnak, hogy feldolgozza a családja tragédiáját. 1945-ben, talán napokkal Budapest felszabadítása előtt egy nyilas suhancokból álló banda – akik alig voltak nálunk idősebbek – a szeme láttára lőtte agyon a családját. A feleségét, az ötéves kislányát és a nyolcéves fiát. Azonnal beleőszült a fájdalomba. Máig emlékszem anya szavaira: „Az a nap mindent felégetett az életében, a harag mint valami pokoli tűz tombol a lelkében. Hidd el, nem rád, nem rátok haragszik, hanem önmagára, a szerencsétlen, magányos életére” – magyarázta nekem, és attól a naptól kezdve nem tudtam sem haragudni, sem félni Hamvas tanár úrtól.

Azóta tudom, hogy a harag rombol. Rombolja az emberi kapcsolatokat, békétlenséget szül, mert nem ad lehetőséget egyik félnek sem arra, hogy megbeszéljék egymással a gondjaikat.

A napokban a hazai sajtóban több helyen is megjelent egy érdekes tanulmány, amelyet az egyik varsói egyetemen készítettek a dühös emberek lelkivilágáról. Arra jutottak a kutatók, hogy azok, akik rendszeresen vitatkoznak a környezetükben élőkkel, és minden kirobbanó konfliktusra indokolatlannak látszó haraggal reagálnak, valójában önmaguk belső békétlenségeit vetítik ki a világra. Egyfajta csalhatatlanság álarca mögé rejtik el a bizonytalanságukat. Mindenkinél okosabbnak érzik magukat, noha hajlamosak túlbecsülni az intelligenciájukat. A Varsóban vizsgált személyek egy másik csoportjába azok kerültek, akiknél neurotikus zavarokat tapasztaltak, náluk a haragot éppen az váltotta ki, hogy indokolatlanul alábecsülték magukat.

Mostanában egyre több körülöttünk a haragos, dühös ember. Képtelenek vagyunk elnézni egymásnak a másságot, a másként gondolkodást. Millió gennyedő tüskét hordunk magunkban, és mert nem tudjuk kibeszélni a sérelmeinket, bezárkózunk a magunk sértett világába. Ahogyan Hamvas tanár úr is tette.

Gyűlöljük a szomszédunkat, gyűlöljük a sosem látott migránsokat, ki nem állhatjuk a romákat, akikről azt kell gondolnunk, hogy rajtunk élősködnek, az ügyvédeket, akik pénzelik a börtöntöltelékeket, és tudom is én, még kit állítanak majd elénk holnap vagy holnapután.

Megmérgezi a lelkünket a politika is, amely a gyűlölet tárgyává igyekszik tenni mindenkit, akire a hatalom bástyái mögül rá lehet sütni az ellenség bélyeget. Haragudni kell mindazokra, akik képesek másként gondolkodni; a liberálisra, aki nem más, mint diplomás kommunista (ahogyan legújabban a kormányfő a baloldali ellenfeleit nevezi); és persze azonnal meg is szólal a felhergelt haragos emberek kórusa, akiket talán a lelkük mélyén marcangol a tudat: valamikor én is olyasféle ember voltam, akit ma pellengérre állítanak. Ők azok, akik a leghangosabban csaholnak, a leglátványosabban igyekeznek deklarálni a hűségüket.

Jó ideje figyelem a Tisztelt Ház elnökét, aki a szememben Hamvas tanár úr reinkarnációja. Ha tehetné, kiállítana minden pisszenő képviselőt az ellenzék soraiból, ha nem röstellne lerohanni a pulpitus legfelső polcáról, talán grabancon kapná valamelyik diplomás kommunistát, és keresne számára egy fogast a folyosón.

A minap megint anya jutott eszembe. Hallgattam a házelnök legutóbbi dühös kirohanását, néztem a tévében haragtól remegő bajuszát, és elképzeltem, most legszívesebben beírt volna egy jókora szekundát annak a szemtelen független képviselőnek, aki megint borsot törni merészelt az orra alá. Vagy belerúgott volna a pulpitus ajtajába. Anya most biztosan leülne mellém, megfogná a kezemet, és elkezdené elmagyarázni, miért fortyog olyan engesztelhetetlen harag ellenünk a házelnök lelkében.

És attól a naptól kezdve talán már más szemmel nézném őt is.