Sebes György: Összefüggések
Aligha meglepő: a vívók a változatlanságra voksoltak. A múlt hét végén tartott tisztújító közgyűlésen az eddigi elnök nyert. Pedig volt egy kihívója, nem is akárki, de talán még ő sem csodálkozott a végeredményen. Amely kicsiben – egy szakszövetség keretein belül – megmutatta, milyen ez az egész ország.
A régi-új elnök fideszes politikus, parlamenti képviselő, a honvédelmi és rendészeti bizottság alelnöke, és vezetője a kormányzati intézkedéseket vizsgáló albizottságnak. 2011-ben választották meg először. Jól emlékezhetünk, a kormánypárt akkoriban nagy gondot fordított arra, hogy a sportági szövetségek élére hozzá kötődő emberek kerüljenek. Vele szemben most egy kétszeres olimpiai bajnok kardvívó indult. Versenyzőként huszonkét évig szerepelt az Újpest színeiben. Aztán volt a lila-fehér klub elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója, majd főtitkára.
A küldöttgyűlésen a 151 szavazásra jogosult tagból 144 jelent meg, 93-an Csampa Zsoltot támogatták, 51-en Szabó Bencét. Előbbi azt emelte ki, hogy a sportágnak nyugalomra, biztonságra és kiszámíthatóságra van szüksége. Ugyanez volt az alapgondolata annak a hosszú interjúnak is, amelyet a választás előtti napon közölt vele a Nemzeti Sport. Orbán Viktor kedvenc lapja, a főszerkesztője Szöllősi György, a Puskás-ügyek nagykövete, a miniszterelnök felcsúti háza mellett működő futballklub volt alkalmazottja.
De mindebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Csampa Zsolt nyolcéves elnöksége alatt a vívás megmaradt magyar sikersportágnak. Az ígéreteket teljesítették, megteremtették azokat az alapokat, amelyekre – az elnök szerint – méltán lehetnek büszkék. Érdemeit az sem kisebbíti – legfeljebb gondokat okozhat neki –, hogy nem beszél idegen nyelveket, és nemrég kitett egy olyan képet, amelyen Schmitt Pállal együtt látható az egykori Karmelita kolostorban (ma a miniszterelnöki rezidencia).
Hiszen végül is Schmitt kétszeres olimpiai bajnok, bár a plágiumbotrányával kiírta magát az itthoni és a nemzetközi sportéletből, s az államfői székből is. Viszont Orbán Viktor mindig nagy elismeréssel beszél róla.
Mindez a jelek szerint sokkal fontosabbnak bizonyult, mint az, hogy sportszakmai szempontból Szabó Bence netán jobb választás lehetett volna. De tényleg, mit számít az, ha valaki azt mondja, „közületek jöttem, és veletek együtt akarom végrehajtani a reformokat a magyar vívásban”. És az sem érdekes, ha arról beszél, nem a magyar vívóválogatott, hanem az egész magyar vívócsalád elnöke szeretne lenni, számára nincs vidéki és fővárosi vívás, csak magyar vívás.
A küldöttek mérlegeltek és a megfelelő eredményre jutottak. Ahogy nemrég a jégkorongszövetség is, amely megerősítette vezetői tisztségében Such Györgyöt, akinek jelentős érdeme van abban, hogy az egykor közszolgálati Magyar Rádió ma olyan, amilyen, s aki napjainkban már az Országgyűlés hivatalának elnöke. Vele szemben nem volt esélye a sportág egyik legendájának, Szuper Leventének. S az sem véletlen, hogy a legtöbb szövetség élén már régóta megbízható, a Fidesszel legalábbis jó kapcsolatokat tartó emberek állnak. Van persze néhány olyan is, amelyet még kiváló sportolók vezethetnek. Említhetjük például a vízilabdát, ahol mindjárt szintén tisztújítás lesz. Az elnök pedig maradhat a kétszeres olimpiai bajnok, Vári Attila. Igen, ő az, aki a tavaly őszi önkormányzati választáson a Fidesz és a KDNP színeiben indult Pécsen, de ott vesztett.
„Istenek ajándéka, sport” – így kezdődik az újkori olimpiák atyja, Pierre de Coubertin báró – egyébként álnéven írt, de első díjas – verse. Amelyet nyilván ismernek a mai magyarországi hatalom letéteményesei is. S ennek megfelelően állnak hozzá.
Csak az első szót kell behelyettesíteni az első számú vezetővel, s máris egyértelművé válik, miképpen kell értelmezni például a sportszövetségi választásokat. Meg a stadionépítéseket, meg az egészet. Az országot.
