Sándor Zsuzsanna: Színházi vészjelzések

2018. november 23. 08:14 - szerző: Sándor Zsuzsanna

A parlament novemberben elfogadta azt a törvénymódosítást, amely szerint 2019. január 1-jétől megszűnik a színházak taotámogatása. Eddig a cégek, vállalatok társasági adójukat felajánlhatták előadó-művészeti szervezeteknek is, s ez jelentős bevételt hozott nekik. A kormány a törvénymódosítást azzal indokolta, hogy a kultúra terén rengeteg visszaélés történt a társasági adóval. Ha azonban valóban a korrupciót akarnák felszámolni, a rendrakást a látványsportoknál kellett volna kezdeniük, ahová nagyságrendekkel több taopénz áramlik. „A sport területén nincs korrupció” – jelentette ki Gulyás Gergely, a Miniszterelnökség feje az október végi kormányinfón. Az Index viszont közzétette: „A felcsúti futballalapítványának rekordösszegű, 5,4 milliárdos tavalyi taoprogramja 2018 júniusában kilencmilliárd forintra nőtt.” Nehezen hihető, hogy a cégek tömegei önként, politikai presszió nélkül finanszírozzák milliárdokkal a miniszterelnök gyengécske falusi csapatát és futballakadémiáját.

De a kormány szerint „kamutársulatok kamuelőadásokkal” nyúlták le a taopénzeket. Ha tényleg adócsalások történtek, a hatóságoknak kötelességük lett volna a csalók ellen azonnal fellépni. Aki ugyanis bűncselekményről tud, és nem tesz feljelentést, bűnpártolást követ el. Egyetlen színház ellen sem indult eljárás. Viszont a tao eltörlésével kollektív bűnössé nyilvánították az egész színházi szakmát. A kormány a már jól bevált hatalmi technikát ismételte meg. Annak idején a kamuegyházakra hivatkozva módosította az egyházi törvényt. Vizsgálat akkor sem indult, viszont a törvénymódosítás eredményeként a parlament, a politika dönthet arról, mi lehet egyház, és mi nem. Kinek jár a kiemelt támogatás, és kinek nem? A taotörvény módosítása után, félő, ugyanez történik, a politika dönthet majd arról, melyik színház maradhat talpon, és melyik nem. A döntéshozó kijelölheti, a pályázók közül ki mennyit kapjon. Egyáltalán kapjon-e? Nem kétséges, az osztogatásnál a politikai lojalitás lesz a vezérlőelv.

Feltéve, hogy marad még taoforrás a színházak számára. Mert miközben a kulturális intézmények taotámogatása megszűnt, a látványsportoké nőtt. Az Országgyűlés ebben a hónapban azt is megszavazta, hogy 2019-től lehetőség nyíljon a sportcélú ingatlanok üzemeltetésének taotámogatására is.

A taót a színházi évad közepén szüntették meg úgy, hogy jelenleg senki nem tudja, mi lesz helyette. Ez elsősorban azokat a független és magántársulatokat hozta lehetetlen helyzetbe, amelyeknek a megélhetése főleg vagy teljes mértékben az eladott jegyektől és a számukra felajánlott taótól függ.

Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója cinikusan ismételgette az ATV-ben, hogy hisztizik a szakma. Neki mint direktornak pontosan tudnia kell, mit jelent egy színház életében, ha kiderül, nem számíthat azokra a bevételekre, amelyekre a bemutatóit, a működését tervezte. A Stúdió K elsőként üzent a Facebookon, a kieső tao náluk tízmillió forint hiányt okozott, és ha ezt nem tudják adományokból összegyűjteni, márciusban lehúzhatják a rolót. A Rózsavölgyi Szalon kénytelen a jövő februári bemutatóját lemondani, és 20 százalékkal emelni a jegyárakat. Vészjeleket ad le az Orlai, az Átrium, a Hatszín Teátrum, a Gólem és a Magvető Caffé is.

Eközben az Emberi Erőforrások Minisztériuma a kiemelt és nemzeti előadó-művészeti szervezetek vezetőit tárgyalni hívta a Nemzeti Színházba. Azokkal egyeztetett, akiknek a kiemelt központi finanszírozásuk miatt a tao a legkevésbé fáj. A független és magánszínházak képviselőit nem hívták meg. A fővárosi kőszínházak vezetői sem vettek részt a megbeszélésen, Tarlós István kérésére. Ő Orbánnál akar lobbizni, ne szüntesse meg e társulatok taóját. Valójában nem a kultúra lett neki hirtelen fontos. Ha a taoforrások elapadnak, a főváros büdzséjébe kell nyúlni, különben az egész budapesti színházi struktúra Tarlósra szakad.

Ebben a helyzetben a lehető legrosszabb, amit csak a szakma tehet, hogy mindenki megpróbál különalkut kötni a hatalommal. A kőszínházaknak is meg kell érteniük, ha csakis a saját érdekeiket akarják érvényesíteni, és a „kis színházakat” cserben hagyják, ők is el fognak bukni. A színházi kultúra szerves egész, ha az egyik fele megroppan, a másik fele sem tud talpon maradni. A kőszínházak erősebb lobbival talán tovább húzzák gazdaságilag. De ha elveszítik szakmai, erkölcsi hitelességüket, semmijük sem marad.

A kormány döntése jogilag is kétséges, hisz olyan taotámogatásokat vontak el a színházaktól, amelyekért ők már megdolgoztak, ami nekik jár. Az adózó vállalatokat is sérelem érte, mivel ők a taoforintjaikat az általuk kedvelt színházaknak ajánlották fel, nem arra, hogy az állam bezsákolja magának vagy politikai szimpátiája alapján elossza. A színházaknak közösen kellene kidolgozniuk olyan koncepciót, amely esélyegyenlőséggel biztosítaná a művészeti közösségek életben maradását. Ehhez túl kellene lépniük azokon a belső árkokon, amelyek annyira megosztottá és kiszolgáltatottá tették a szakmát. És persze szükségük van a mi szolidaritásunkra, a közönség támogatására is. Ne hagyjuk veszni a színházainkat!