Föld S. Péter: Sajtóelhárítók

Hoppál Péter szerint a Népszava el fog tűnni. Hogy a Fidesznek ez az oszlopa jósként nyilvánult meg, amikor ezt jövendölte, vagy „csupán” fenyegetett, nem tudni. Ami tény: a képviselő úr azt találta közölni a nyilvánossággal, hogy a „Népszabadság is viccelt, aztán eltűnt. Felkészül a Népszava.”

Ritka, hogy egy ilyen rövid közlésben két hazugságot is találjunk. Egyfelől azt, hogy a Népszabadság nem azért szűnt meg, mert viccelt, hanem azért, mert nagyon is komoly, oknyomozó cikkeket írt. Mindezek után – és itt jön a második hazugság – nem eltűnt, hanem eltüntették. Pontosabban bezárták, méghozzá cinikus módon, sokáig nem felejthető körülmények között.

A Fidesz prominensei akkor nem különösebben szomorkodtak a nyilvánosság újabb szűkülése miatt. A cizellált megszólalásairól elhíresült Németh Szilárd a Népszabadság megszűnte után mindössze annyit jegyzett meg, hogy épp ideje volt. Még a várbéli lakások nagy barátjának, Bayer Zsoltnak a megszólalását említenénk, aki a Népszabadság olvasóit tetves komcsiknak nevezte, akiknek „szét kell cseszni a fejét”.

Legutóbb a Népszava Trianonnal kapcsolatos karikatúrája verte ki a biztosítékot a hatalom fura urainál. Miközben a lapot kritizálók tudják, hogy a rajz nem a győztesek által diktált döntést gúnyolja ki, hanem azokat az árvalányhajas, hátrafele nyilazó, álságos magyarkodókat, akik a nemzeti tragédiából kívánnak maguknak és pártjuknak tőkét kovácsolni.

Akár el is intézhetnénk azzal, hogy a Fidesz soha nem kedvelte a tőle független, szabad sajtót. Az ilyennel ugyanis csak baj van. Nem véletlen, hogy Kövér László, a parlament elnöke fokozatosan nyírbálja az országgyűlési tudósítók lehetőségeit, s ma már alig van olyan négyzetméter a Tisztelt Házban, ahová valódi sajtómunkás betehetné a lábát.

Azok kedvéért, akik netán nem tudnák: a sajtó feladata a tájékoztatás és a szórakoztatás mellett a mindenkori hatalom ellenőrzése. Hogy a kormányon lévők ne tehessenek meg mindent, amit csak akarnak, és ha olyat tesznek, ami törvénytelen, annak legyenek következményei.

Amúgy nem a Népszabadság bezárásával kezdődött Orbán sajtóval kapcsolatos ámokfutása. Július elsején ünnepelné 30. születésnapját az első Orbán-kormány hivatalba lépése után, 1998 őszén bezárt Kurír, amely a kormánnyal való szembenállásának köszönhette a vesztét. Az utolsó csepp a pohárban az a cikksorozat volt, amelynek csak az első része jelenhetett meg, és amely az akkori (és mai) belügyminiszter, Pintér Sándor, valamint a bombagyárosként elhíresült Dietmar Clodo kapcsolatát kívánta taglalni. A becsben tartott lapszámot magánarchívumok azért is őrzik, mert ez volt a Kurír utolsó száma, az újság másnap már nem jelent meg.

A hatalom képviselői persze ugyanúgy tudják, mint a valódi újságok olvasói, hogy az újságíró nem a saját kíváncsisága miatt kérdez, kutakodik, ír. A sajtó a nyilvánosságot képviseli, azokat a magyar embereket, akiket érdekel, hogy mi történik az adóforintjaikkal, valóban arra költik-e a pénzüket, amire kell. Azokat kívánják tájékoztatni, akiket zavar, hogy az ország nem kis hányada szegényedik, miközben egy szűk réteg – ahogyan Szijjártó Péter 2010 táján fogalmazott – pofátlanul gazdagodik.

Már az is épp elég baj, ha Hoppál képviselő komolyan gondolta, amit a Népszava esetleges eltüntetéséről vizionált. Ha csak viccelt, abban az esetben a Tanú Virág elvtársa nyomán, spongyát rá! Annyit azért megjegyeznénk, hogy viccnek azért durva volt.