Petőfi Sándor blogja

Drága Barátom!

Tudod, hogy én a hosszas levélírás híve nem vagyok, így ezer áldással felér, hogy a felhők fölött lábam lógázva experimentálhatom az új időknek eme csudás inventioját, laptopomat, mely az újdondász hadnak oly becsiben áll. Ekként követhetem a világnak folyását, híreket nyerve az internetről, és olykor a discussio területére lépek, blogot írván tenmagam is.

Emlékezel tán, mely nervosus lettem ama hír hallatán anno, hogy ennenmagukat tudósnak excelláló sarlatánok engem Barguzinba tevének, hogy ott leltem volna halálomat, s nem a szent segesvári csatatéren. Még hogy én nem a harc mezején, hanem ágyban, párnák közt, ráadásul öszvefeküvén holmi muszka némberrel, mint azt ezen pernahajderek pertraktálták. Hej, csak leheték vala életben, e gyáva schwadroneurök kardom által apríttattak volna négyfelé.

De mint hallám: a minap még ennél is nagyobb csúfság esett meg, amikor 1848 dicsőséges forradalmának évfordulóján, a sajtószabadság kivívásának ünnepén a kormány hivatalosai által az én versem megcenzúráztatott. Merthogy az álnok hatalmasok az én poémám zengzetésével akarák autenticussá varázslani az ünnep hangulatát, de tették ezt olyképpen, hogy a sajtószabadságról s a tehetetlen országgyűlésről szóló szakaszokat versemből kinyesék
Hát láttál-e már nagyobb szégyent, a hatalom cinismusának nagyobb elaboratioját, minthogy a szabadságharc vértanújának költeményit cenzurázzák agyon a sajtószabadság ünnepén.

„Semel pro semper, hagyjuk el a pletykákat. Kivált ily időkben! forradalomban! Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!...” Mert hát nem az új hatalmasok hirdeték-e a fülkeforradalom győzelmét?! De ugyan miféle forradalom az, amelyik éppen a revolutio nemtőjéről született szent poémát csonkolja, mint magyar vitéz a hazára tört dzsidást a csata mezején.

Na, persze a maguk alá csinállott communicatiós officiálisok nem átallottak ama explanatioval előállani, hogy a művészi conceptio oltárán vérzett el az én költeményem. Hát akkor meg nem pusztán a servilismusuk, hanem dilettantismusuk miatt is kellene őket Bécsújhelyig zavarni.

Mások persze ama véleményen valának, hogy azért esék áldozatul az önkénynek a 15-dik március, 1848 című versem, mert a kormány – vagy szolgalelkű udvaronca – „azt fogta rá, hogy ez alluzió a mostani politikai viszonyokra.” S ettől tán azt hívék a firmámentum szakad le reájuk, s oly igen tele lett a pantallójuk.

Én megtapasztalám már hajdanán, hogy mely érzet, mikor versem „a cenzor bájos körmei között lengedez,” és időhosszan ott fütyöl, s csak akkor „nyomatom, ha ő mindenhatósága fölségsértést nem lát benne, s nem crucifigálja.” Na, de az nyílt, böcsületes procedura volt e mostanihoz képest, mikor még apellálni sem lehet a cenzorhoz, csak dúl az önkény.

Persze hallék én is a magasságos médiatörvényről, a dicsőséges fülkeforradalom resultatumárul, mely miatt ellenünk zúdulának fél Európa nemzeti. Én, az örök rebellis az elején még hívém, hogy csak az átkozott maradiság acsarog ellenünk, de amikor aztán közelebbről megösmerkedék a törvény bötűjével, s ennek megfelelőn teccés szerint forgatható szellemével, rájövék, hogy bizony engem áristomba lehetne zárni az Akasszátok fel a királyokat versemért. Ám Irinyi se lenne biztonságban, ha fel akarná olvasni a 12 pontot.

Igazából már meg sem is lepődék, „hiszen mindig is szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az ujjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak a dekorátorok és statiszták, kik a függönyöket aggatják, s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak.”

De hát méltán süthetnék rám a gyávák billogát, ha most mindezek ellenében meghunyászkodnék, és nem emelném magasra a sajtószabadság zászlaját. Ezt írom hát Az Országgyűléshez:

Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.

„Ezt én mondom, és én az vagyok, aki sohasem hazudik.”