Latyák Balázs: Papírból nem lesz...
A bátyámmal nagyon rossz gyerekek voltunk, naphosszat vitatkoztunk, kiabáltunk, verekedtünk, de egyvalamiben minden nézeteltérés ellenére egyetértettünk: a másik sohasem kaphatott kevesebbet nálunk. Azaz ha grízgombóc volt ebédre, a felnőtteknek mindig egyenlően kellett szedniük nekünk, a büntetésből is egyformán vettük ki a részünket. Ezt a szabályt mindig betartottuk, amire főleg a nagymamánk igyekezett felügyelni. Ha kellett, akkor az iskolakezdésre szánt kartonpapír csomagot is kibontotta, és igazságosan elosztotta közöttünk. Pontosan egy ilyen alkalom után találtuk ki a testvéremmel, hogy mi nagyon szeretnénk mobiltelefont. Nagymamánk erre rajzolt nekünk kartonra egyet, s aztán kivágta. Nyomkodhattuk, ameddig akartuk, és attól sem kellett félni, hogy tönkremegy. Igazán személyre szabottra sikerült.
Aligha hasonló eszközökről álmodnak ma a szegénysorban élő gyerekek, akiknek a telefon és a számítógép nemcsak a szórakozást, hanem a tanulás, a többiekkel való lépéstartás esélyét is jelentené. De ügyes kezű nagymama nincs mellettük, sokszor még lakásba vezetett villany se, internetkapcsolatról nem is beszélve. A napokban láttak napvilágot az első feltételezésen alapuló számok, miszerint a halmozottan hátrányos helyzetű iskolások 20-30 százaléka lemorzsolódott, lemaradt a tanulásban a tavaszi COVID-járvány okozta kijárási korlátozás ideje alatt. Országszerte sok tízezer olyan gyerekről van szó, akiknek nem az eszével és a képességeivel van baj, csak egyszerűen rossz helyre születtek.
Ezen a problémán a pedagógusok sem képesek segíteni, bármennyire szeretnének is. Mert bár a kormány látókörén messze kívül esnek a legszegényebbek, még vannak elszánt szakemberek, akik ezekben a gyerekekben nemcsak a cigányt vagy a csórót látják, hanem magát a jövőt. Tételezzük fel, hogy Kásler Miklós miniszter is ezeknek az embereknek a munkájára próbálta felhívni a figyelmet, amikor a minap egy gondosan megrendezett PR-videóban kijelentette: a kormány, elismerve a távoktatás nehézségeit, egyszeri, bruttó 500 ezer forintos támogatást utal összesen 10 500 pedagógusnak. A nagyszabású pénzosztásban ráadásul nem csupán a pedagógusok, hanem az oktató-nevelő munkát segítők is részesülhetnek, feltéve, ha a kormány által kiválasztott négyszáz hátrányos helyzetű település egyikén dolgoznak.
A tárcavezető bejelentése után sokáig úgy tűnt, hogy ebben a kormánykritikus erők sem találhatnak semmi kivetnivalót, hiszen az illetékesek végre fontolóra vették, hogy a hátrányos helyzetűeknek, de legalábbis a velük törődő szakembereknek valamilyen módon segítséget kell nyújtani. Csak később derült ki, hogy ez is féllábasra sikeredett, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szinte valamennyi intézkedése. Korai volt a pedagógusok öröme, mivel Káslernek sikerült (egy Brüsszelből pénzelt uniós projekttel) a hátrányos helyzetű tanulókkal foglalkozó pedagógusok támogatását pályázati feltételekhez kötni, „adhatóvá” tenni.
A kiírás ugyanis olyan feltételeket támasztott a pályázó pedagógusokkal szemben, amelyeket egy átlagos magyar nyomortelepen lehetetlen megvalósítani. Élményszerű oktatási környezetet biztosítani a diákoknak, több digitális eszközt alkalmazni az oktatásnál, felhasználni a közösségek újjáépítésére a tanulók digitális kompetenciáinak erősítését. Emellett a tanároknak be kell építeniük a tanmenetbe a digitális oktatás idején feldolgozott tananyagot, kezelniük kell a gyerekek egyéni problémáit. Mindezeket pedig a tankerület a KRÉTA rendszerben követi majd. Amelyik tanár mindennek megfelelt, az a pénzjutalmon túl munkája gyümölcsét is élvezheti: elégedetten dőlhet hátra abban a tudatban, hogy a maga részéről csökkentette az oktatási egyenlőtlenségeket, diákjai minőségileg jobb nevelésben, oktatásban részesültek, és a digitális tanítással segítette a szociális helyzetük vagy más miatt nehezebb körülmények között élő tanulók megtáltosodását is.
Persze biztosan lesznek olyan pedagógusok, akik mindezt önhibájukon kívül nem tudják teljesíteni, és ezért nem is számíthatnak a félmilliós jutalomra. Mit tehetnek olyan településeken, ahol nincs pénzük a szülőknek se telefon-előfizetésre, se internetkapcsolatra, de sokszor még ruhára, cipőre, napi betevőre sem? Ott marad a nagymama fabrikálta papírtelefon. A kérdés csak az, hogy Kásler miniszter szerint ezzel meg lehet-e majd oldani egy esetleges újabb őszi távoktatáskor a házi feladatokat?
