Nagy N. Péter: Sport-szerű, de nem az

2019. július 13. 08:02 - szerző: Nagy N. Péter

Amikor a szavazás előtti napokban csörög az ember telefonja, és az FTC csatára, Böde Dániel azt mondja, szavazz a Fideszre, annak azért van politikai haszna, nem? – kérdezték a Rangadó.24.hu újságírói Kubatov Gábort, a Ferencváros elnökét nemrég. A válasz: Visszakérdezek, ön szerint a Böde Dani nem hívta volna fel akkor is, ha más az elnök, nem én? Az interjú nem feltétlenül az ütésváltás műfaja, ezért a szerzők, bár jelezték fenntartásaikat, továbbmentek. Mi azonban válaszolhatunk Kubatovnak. Böde nem telefonál, ha nem ő, a vezető Fidesz-politikus az elnöke, vagy ha igen, nem nekünk, csak a barátainak.

Ha nem szívja fel a politikai propaganda apparátusa a műsorszámát, üzenete nem jut el az emberekhez. Igaz, Bödét valószínűleg nem kellett nagyon győzködni. A sportvilág nagy része a Fidesszel játszik egy csapatban. Nem csak azért, mert olyan mértékben ömlik onnan a pénz, mint a régi szép időkben, amelyekre a maiak nem is emlékezhetnek. Mélyebbek az összetartozás gyökerei. Ennek következtében ki kell egészíteni a rendszerváltás óta élő tételt, amely szerint családok, barátságok hasadnak szét politikai ellentétek miatt.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Saját személyiségünkkel is ez történhet. Ez kicsit jobb eset, mert egyszer talán még összejövünk magunkkal. Szeretjük például a sportot, a magyarokért egyenesen lelkesedünk, de taszít, ahogy az állam kulcsjátékossá válik a pályákon. De nem mindegy? Az Aranycsapatot nem lehetett szeretni a Rákosi-világtól függetlenül is, ahogy a ’38-as elődöket, a szintén vb-ezüstérmes nagy csapatot a fasizálódó Magyarország nélkül? Megtorpanunk ugyan a trendvonal láttán, amely szerint minél diktatórikusabb volt a rendszer, annál eredményesebb a sportélet, de talán túlgondolkozzuk a dolgot.

Ám rögzítsük, ha torz értékvilágú önkényuralmak céljai szerint kell drukkolnunk, akkor szakadjon meg bár a szívünk, a gólokban kevésbé gazdag szabadság mellett a helyünk. Ez addig viszonylag könnyen megy is, amíg nem kezdődik a meccs, a verseny. Némi könnyebbség, hogy látható, ma már a világhálózatban működő nagy sportágakban állami akarattal nem lehet eredményt elérni. Elkölthetünk annyi pénzt, mondván, úton vagyunk, mint egykor, odateheti magát a hatalom, mint akkor, de eredmény esetleg például gyorskorcsolyázásban lesz, nagy tisztelet érte egyébként, de a közönségsportágakban nem.

Új világ van. Ahogy rockvilágsztárt sem tudna az állam előállítani, úgy nagy futballistákat, pláne csapatot vagy teniszezőket sem. Drukkoljunk csak nyugodtan, nem múlik rajta semmi. És ha mégis győzünk, ránk ne tartozzon, hogy „az éjjel soha nem érhet véget”. Kit érdekel olyankor a pénz? És kit érdekel, hogy már Amerikából jönnek ide olimpiai sportolók, mert itt többet kapnak, mint otthon, hogy ömlik e világba a kontrollálatlan és hamis taovagyon, és talán még a szimbolikus erejű példán, a Kisvárdáén is túltesszük magunkat, ahol stadion, fociakadémia épült, sportcsarnok is lesz, de még így is „bejelentkeztek” a kézilabdázók az uniós pénzből épített roma oktatási központba.

Hát ez azért csak érdekeljen. Egyszerű igazság, de újra és újra kell tanulni: ha valahová ömlik a pénz, az máshonnan hiányzik. Esetünkben elég az ország közösségi fogyasztásán végignézni, és látjuk, honnan. Ez a rontás egyik fele. A másik, hogy a sportvilágon keresztül mindenki láthatja, hogy a pénzhez vezető legbiztosabb út nem a teljesítmény, hanem az, hogy a politikai főáramba kell helyezkedni. Persze jó, ha mi is odatesszük magunkat, de nem az a döntő.

Különös világ keletkezik így. Például az Egyesült Államok vezető sportolói, az amerikai futball legjobbjaitól a női futballcsapat meghatározó embereiig a demokrácia és az emberi jogok védelmében sorra bojkottálják Trump elnök meghívásait, gesztusait. Nálunk a megtámadott demokrácia és az emberi jogok nem számíthatnak a sportolókra. A Fidesz rájuk annál inkább. Tény, hogy a kormánypárt épp úgy nemzeti mezben mutatkozik, mint a sportolók. A formai hasonlóság és a rengeteg pénz a jelek szerint elég az egymásra ismeréshez.

De hiába tudjuk mindezt, ha eljön a pillanat, amikor a magyarok pályára lépnek. Győzni akarunk velük, még ha személyiségünket meghasítjuk is ezzel. Látjuk, hogy egy cezaromán világ dolgozik értük értékvesztett játékszenvedéllyel és cinikus érdekszámolgatással. De mégsem szurkolhatunk az ellenfélnek. Ám a magyaroknak azért drukkolhatnánk. Az uniós Eurobarométer felmérése szerint Magyarországon legutóbb a megkérdezettek kilenc százaléka mondta, hogy rendszeresen sportol.

Ez hat százalék visszaesés 2013-hoz képest. Bizonyára úgy gondolják, ezt is megteszi helyettük az állam. Ha mégis akar valamit, majd fizet, mint a gyerekekért. / Nagy N. Péter