Nagy N. Péter: Piócás nő

2019. július 9. 07:33 - szerző: Nagy N. Péter

Mi lehet a vétke ennek a nőnek, hogy a pokol tüzében ég? Fejkendőben, hosszú, sötét kabátban, ruhában az árnyék híján legalább ötven fokkal tűző napon. Lehetetlenül kitekert pózban gubbaszt a zebra közepén, a két sínpár közötti holttérben.

Mellette zöld dobozka, ebbe kéri a pénzt. Ott volt a hét minden átkozottul forró napján, még délidőben is. Egyszer majdnem átestem rajta. Beleolvad a szürkeségbe. A turisták szerencsére figyelmesebbek. Adnak pénzt, enni- innivalót. De nem mernek ránézni.

Volt, hogy megvártam, míg felkel. Hátha kiderül a trükk és vidáman elillan. De ennél kínosabb, elveszettebb feltápászkodást még nem láttam. Arra toltak egy mozgássérültet. Irigykedve nézett rá a botjába kapaszkodó koldusnő. Elvonszolta magát a távolabbi villamosig, ment egy pár megállót, leszállt, egy padon pihent. Összevillant a tekintetünk. A kendő mélyéről világító kék szempár állta útját kíváncsiságomnak.

Azon kapom magam, hogy úgy viszonyulok hozzá, mint a rendszerhez. Hozzászokással. A képtelenségeket önkéntelenül is átlépem, megyek a dolgom után.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Olvasok például. Biharkeresztesen vagyunk, hajdú-bihari szegény faluban, ahol az Igazgyöngy tanodát működtet, ebben tanfolyamot a hamis hírek felismerésére. A 444 számolt be erről: ezek mind olyan hírek, amelyekkel Mária a Facebookon találkozott, és nyilvánvalóan nem igazak. A négygyerekes családanya általában délután kezd el facebookozni, miután a közmunkát és a házimunkát letudta. Egy-két órát mobilozik, szórakozásnak is jó, de a távolabbi családtagokkal is tudja tartani a kapcsolatot. Azt mondja, a foglalkozás előtt is tisztában volt vele, hogy álhírek léteznek. „Ha azt írják, emelik a családi pótlékot, én arra már rá sem kattintok”, mondja.

Átlépi, amit át kell.

Kádasné Balogh Orsolya nem lépi át, amit nem szabad. Róla azt tudom meg a BOON hírportálon, hogy kezdetben kutyákat és a macskákat menteni járt Kazincbarcikáról Lyukóvölgybe. Mindenki le akarta beszélni, de ő szenvedélyes állatbarátként csak ment a barátnőjével, hogy etessék a kutyákat. Volt, amikor sírva fakadt, mert egy kisgyerek a kutyatápot ette. Tett egyet a Morzsi tányérjába, egyet a sajátjába. Elment a boltba, és vett a családnak élelmiszert. Azóta, ha tud, visz valamit a szegény embereknek is, bár ő sem tehetős.

Pedig komoly összpontosítás kell hozzá, hogy az embert ne szippantsa be a rendszer logikája, ami Ferge Zsuzsa szavaival a következő: a felső százezer és egymillió folyamatosan és iszonyúan sokat nyer. Aki pedig nem ismeri el a NER-t, az nincs. Nem az van, hogy nincs velünk vagy ellenünk, hanem egyszerűen nincs.

Ami nincs, azt pedig úgy lépi át az ember, hogy szinte észre sem veszi. Feljebb, a nyilvánosság természetes horizontjain megszoktuk, hogy 2010 óta bő kétszáz céget államosítottak, tettek szolgálóvá, azt is, hogy a lassan immár második új elit építése minden szempontot felülír. Tekintsünk el attól, hogy milyen kocsikon, jachtokon, helikoptereken, magánrepülőkön közlekednek, azzal törődjünk, hogy az átalakított szakközépiskolákból nulla szövegértéssel jönnek ki a gyerekek. Műszaki leírásokat, háztartási gépek használati utasítását, élelmiszerek csomagolásán lévő információkat, fizetési papírokat, banki szerződéseket, orvosi leleteket kell majd megérteniük. Így hogy?

A szegényebbek – sok millióan – sosem fognak lakáshoz jutni, mert bérlakásépítés helyett tulajdonosi hitelprogramok vannak, biztos alapról induló pároknak.

Aki nem tartozik legalább a középhadhoz, úgy nő fel, hogy nincs gyerekorvos a környéken, pszichiáter távol sem.

A civilszervezeteket kiszorítják, egyháziakat szívnak be a helyükre, annyira, hogy már ők maguk sem nagyon szeretik.

Nem vagyok sem jártas, sem otthonos Mécs László világában, de mindez és az asszony a sínek közt behoz a katolikus költőtől egy majd százéves képet. Benne a férfi, aki miután ledolgozta a földeken az életét, most koldul, de nincs egyedül, mert „Bűzhödt mocsárban állt az asszony s vakon, révedve égre nézett. Szoknyája fel volt tűrve, combján sebek virultak minden ráncon, le-lehajolt, kitapogatta, ha valahol új csípést érzett…”

A piócákat aztán vederbe gyűjtik, eladják, így jut kenyérre.

Tán a piócák hozzák be számomra a múlt hét egymást szorosan követő két hírét: a horvát szennyvíziszap fele üzleti megállapodás részeként Magyarországon landol. Illetve: a szerb közvilágítási közbeszerzést nyerő cégek szinte mindegyikében felbukkan a nem oly rég még a magyar hatalmi centrumhoz is kötődő Elios. Behozzuk a szennyező anyagot, de ki is visszük…

A felismerhetetlenségbe bugyolált nő pedig mindent kibír.