Nagy N. Péter: Meg lehet szokni a horgon

2019. május 31. 11:01 - szerző: Nagy N. Péter

Újra horogra akadt a már több mint 44 kilós, óriási ponty, a nagy Púpos. Megint visszadobták persze, hiszen ha negyedekkora lenne, sem vihetnék el. Évek óta visszadobják. Kifogják, a szájsebeit leápolják, fénykép készül, és már úszik is újra. Rengeteg album első oldalán szerepel már, de hogy ő mit gondol erről az egészről…? Nem ad erről jelet, még csak nem is ficánkol, tulajdonképpen pózol a fotókhoz.

A horgászokat értem. Szenvedélyük nagy, ezen belül kapitális halat fogni számukra különösen nagy élmény.

A nagy Púpos a rejtély. Különös tekintettel arra, hogy már többször szinte percre ugyanakkor fogták ki. Mintha csak jelentkezne.

Fotó: Facebook/Merenye Horgásztó

Igaz, honnan is tudná a Púpos, hogy az ő mesterséges taván kívül van más is, nem az az egyetlen lehetséges élet, hogy havonta horogra akad, fényképezik, majd visszatoccsan a vízbe, hogy nőjön még nagyobbra a következő horgász kedvére? Meglehet, a Púpos csak eljátssza az egészet, hogy legyen ennivalója, nyugalma. Rámászik párhavonta egyszer a horogra, ha ez az ára. Mintha csak szavazna. Ha eljött az idő, hát legyen meg. Nem szenved ő sem, mert az érvényes tudományos álláspont szerint a halak nem éreznek fájdalmat. Hiányzik a homloklebeny ehhez szükséges része, a neocortex a szerkezetükből. Nyilván idegesíti őket, ha nem mehetnek, amerre akarnak, de ez láthatóan belefér. Időről időre ráharapnak, akár az epertorta-zamatú, akár a büdösnek nevezett csalira is. Nem válogatósak. Ha ez kell az urak öröméhez.

Még csak azt sem mondják, mint a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárunk a The Washington Post újságírójának: Menj a francba! Mindegy is, hogy ki és miért. Mindenki, ha arccal szemben van vele. A halak nem beszélnek vissza.

Nőnek, mint a csend. Minek a sok beszéd, ha úgyis mindent tudunk?

Mint az ember a buszon, aki tesztelte a sofőrt.

Ehhez azonban az kellett, hogy leszálljanak az MTK-szurkolók. Éppen kiestek, nem dobták vissza őket a nagy tóba, mégis mind a négyen diadalmasan énekeltek. Úgy néztek ki, mint egy kortárs zenei kamarazenekar rajongótábora, csak egy kicsit többen voltak. A Blahán szálltak fel, ott, ahol a Greenpeace mérései szerint lényegében halálos dózisban nyelik az emberek a szennyező anyagot. Jöttek a pályájukról, heja-heja-hóztak, ami elesettségében félelmetesebb volt, mintha valami hardcore futballbanda lettek volna. Amikor leszálltak, hárman maradtunk a vezetővel meg a jó hangulatú emberrel, akiből azonnal elindult a szó. Ráterebélyesedett a sofőrfülkére, és kérdezett: Milyen ez a busz? Merci, Volvo? Mert nincs rajta. Nem, Ikarus. Melyiket a legjobb vezetni? Ezt, vallott a sofőr.

A szárazföldi nagy Púpos, a tényleg barátságos utas kész volt a magyarázattal. Mert eladtuk bagóért a Nyugatnak az Ikarust, és most itt vannak ezek a szarok, nem? Vissza kell vásárolnia azt a gyárat az államnak. Mindent meg tud venni, ha akar.

Ja, értékelte a helyzetet a busz vezetője.

Nem tett említést arról, hogy csak ez a kormány már kétszer bejelentette a Nemzeti buszgyártási stratégiájának gyakorlati végrehajtási programja beindulását. Ami aztán vagy ott áll a Blahán a büdösben, vagy sehol. Inkább az utóbbi.

Viszont a barátságos utas és a buszvezető is jól érezte magát, mert végigbeszélte valakivel a dolgot.

Jól voltak, mint a magyarok a boldogságfelmérésben. Az ENSZ World Happiness Report 2019-es jelentése szerint Magyarország a 69. helyről feljött a 62. helyre a világ országait a boldogságszint alapján rangsoroló listán. Hazánk 2012-ben még a 110. volt, innen emelkedünk. Igaz, a körülöttünk lévő országok bőven előttünk vannak, de akkor is. A fordított irányú mozgás csak rosszabb volna. Az adakozási indexünk bár 156 ország közül a 100., az élethez szükséges szabadság érzetünk meg a 138., de ez a jelek szerint nem zavar bennünket. Ahogy az sem szegi javuló kedvünket, hogy a korrupcióérzékelésünk a világon a kilencedik legerősebb. Alig van ország, ahol több negatív hatást érzékelnének, összesen 31, pozitívhatás-érzékelésünk pedig a 86.

És mégis, az egész valahogy mintha rendben lenne az emberek szerint. Sőt egy színmagyar felmérés úgy találta, hogy a kistelepüléseken élők és a köztisztviselők érzik a legjobban magukat.

Tény, hogy mindkét csapat jobb levegőt szív, mint aki a Blahán száll fel, de egyébként…

Különös.

Magam is kifogtam azonban valamit, a mindig figyelemre méltó Örülünk, Vincent? blog minapi bejegyzését, amit nem dobnék vissza: „Az Átlátszó olyan dokumentumokat talált, amelyeket nem lehet megmagyarázni. Orbánékon keresztül fizettek le az azeriek egy belga politikust. Kurva élet, ha ezt megússzák, akkor, bocs, Big JC, de a papád nem létezik.”

Mit szólsz ehhez, nagy Púpos?