Nagy N. Péter: A tót zefír illata

2019. április 27. 10:26 - szerző: Nagy N. Péter

Parragh László azt mondta a minap, hogy abban nagyjából közmegegyezés van Magyarországon, hogy keresztény gyökerű és fehér bőrű munkaerőpótlást keresünk. Ezzel háttérbe szorította ugyanennek az interjúnak egy legalább ilyen jellegzetes tételmondatát. Természetes, hogy a hatalom fontos emberének rasszista zamatú, a cigányokat, zsidókat, a ki tudja, milyen gyökerű ateistákat vagy éppen a közeli bosnyákokat kizáró közlése indulatokat kavar, ilyet és akár olyat is. Így fedésben maradt azonban a szakoktatásban is kulcsszerepet játszó iparkamarai elnök kétségbeesése, amikor is úgy kiáltott fel, hogy szégyenletes, de lassacskán Románia Magyarország régiós vetélytársa.

Szégyenünk lenne tehát, hogy Románia vetélytárssá lépett elő.

Nem tűnt fel a kétségbeesés e gesztusa már csak azért sem, mert a közbeszédben korántsem párját ritkító.

Például a Takarékbank április 16-i sajtóbeszélgetésén elhangzott, hogy annak ellenére hogy a külső környezet kedvezőtlenebb lett, a magyar gazdaság továbbra is elképesztő tempót diktál, az idén több mint hat százalékkal növekedhetnek a reálbérek itthon. A románok nem fognak utolérni minket, nyugtattak meg mindenkit, jóllehet senki nem kérdezett rá a románokra. Belülről fakadt a közlési kényszer. „ég Románia is meg tudja tenni, hogy minden SMA-s beteg kezelését állja, meddig kell várni, hogy az a 20 gyermek és 10 felnőttkorú nálunk is megkapja az életmentő kezelést?”– tette fel a kérdést a parlamentben a kormánynak a Jobbik egészségügyi szakpolitikusa, Rig Lajos. A Blikk pedig azt írja, hogy csúnyán leszerepeltünk nyelvtanulásban az Eurostat legújabb felmérése szerint. Az utolsók között kullogunk, a sorban még Románia is megelőz bennünket. Boldogság tekintetében sem állunk jól. 158-ból a 104. helyen végeztünk, afrikai országok társaságában. S akárcsak az órabérek tekintetében, itt is megelőznek bennünket a közép-európai országok, de sajnos még Románia is.

Fotó: MTI/Sóki Tamás

Ugyanez a rögzült történelmi hierarchia jelenik meg akkor is, amikor bármi rendezetlenséget, hétköznapi káoszt látunk, akkor azonnal balkáni állapotokról kezdünk beszélni.

Ha kórházaink némelyikéről, vasúti pályaudvarainkról, az autópályák melletti vécékről vagy a kutyafuttatókról írunk, beszélünk, egyaránt könnyen kifut a balkáni jelző. Kire gondolhatunk? Görögökre, horvátokra, bolgárokra, az albánok hazájára, ahol sosem járunk?

Nem az lengedez-e a sok elnagyoltság felett, amit a régi magyar szólás úgy nevezett, hogy tót zefír, ami pedig a fingás eredménye volna, ha szabad ilyen súlyos szavakat használnom?

Ez az ízes kifejezés is példa arra, hogy az idegen népek neve mint jelző, egy szóösszetételben mindig valami rosszat ír le. Angolkór, spanyolnátha, svábbogár, cigányút, porosz merevség és gőg, skótnak lenni, törököt fogni, csehül állni, germán lélek, tatárdúlás, sárga veszedelem, francózus betegség… Régi szólásokban azzal találkozhatunk, hogy „adj a tótnak szállást, kiver a házadból”, „megvan, mint a zsidó fontja”, „zöld lovat, okos oláhot látni ritkaság”. Köszönet a nyelvészeknek a gyűjtésekért, amelyekből válogathattunk.

Jórészt ártalmatlanok ezek a szóösszetételek, szólások, csak annyit jeleznek, hogy önmagunkat könnyebb úgy szeretni, ha találunk másokat, akikre szavakkal lenézhetünk. Némiképp zavarba ejtő ugyanakkor, hogy a már megsüvegelt nyelvészek alig-alig találtak más nyelvekben a mi rovásunkra elterjedt fordulatokat.

Igaz is, mennyi időbe telhet, ameddig Afrikában feldolgozzák például Parragh László azon példáját, mely szerint azért van itt szükség keresztény gyökerű munkaerőre, mert például egy nigériai ember az ő lányát nem fogja előreengedni az ajtóban? Igaz, az elnök nem tisztázta, hogy a muszlim többségű Észak- vagy a zömében keresztény Dél-Nigéria szülöttéről beszél.

Ez már nem a tót zefir stílusa. Inkább azt a 138 országban elvégzett Gallup-felmérést idézi, amely szerint a magyaroknál mindössze két országban, Macedóniában és Montenegróban találtak nagyobb idegenellenességet. Balkáni állapotok itt is, ott is?

Ez a mentalitás pedig megrendül, ha valaki előz bennünket, akinek szerintünk és régi jó szokás szerint nem kellene. Mint például Románia a GDP-növekedéssel.

Mi váltig a szervezett túrázás régi szabályai szerint teljesítenénk a terepet. Idézek. „A túra során a túravezető halad az élen, de megbízhat ezzel a feladattal mást is. Az élen haladót megelőzni nem szabad. Aki ezt mégis megteszi, azt a túravezető úgy tekintheti, hogy attól kezdve nem résztvevője a túrának.”

Szó, ami szó, próbálkozunk ezzel nagyban is, de a vége az, hogy magunkban megyünk körbe-körbe a hegy körül.