Nagy N. Péter: A tagadás ősi szelleme az akadémiák ellen fordítja fegyverét

2019. február 15. 07:54 - szerző: Nagy N. Péter

Letaglózó látvány kétezer könyv kirakva egy konténerbe. Magyar nyelvű kötetek a világ másik felén, Montrealban, ahol a Magyar Otthonban már nincs hely a számukra. Alig-alig olvasták őket, egy orvosi rendelőnek viszont kell a hely. A Gutenberg-galaxis e távoli csillaga is kihunyt. Érthető, az ottani magyarok mégis idegesen reagáltak. Miért nem kérdezték meg őket a selejtezés előtt? Mert nem kötelesek erre, mondták a ház vezetői.

A könyveket viszont már elvitték.

Kanadai Magyar Hírlap képe marad utánuk, ahogy a konténerben még utoljára egymáshoz bújnak. A könyvek beszélgetnek egymással, ezt Ecótól tudjuk.

Egy ilyen konténer is sok, hát még ha szerelvények állnak össze belőlük, ahogy itthon, ahol sorra állítják be őket a tudomány és a kultúra intézményeinek hátsó bejárataihoz. Nem csak könyvekért.

A helyzet nem olyan végzetszerű, mint a kanadai, de nem is esetleges.

Bizonyítja ezt báró Eötvös Lorándnak a Magyar Tudományos Akadémia 1899. május 7-i „ünnepies közülésén” a tudományos akadémiák „létjogáról” tartott előadása. E szerint „az akadémiák intézményének, mint miden olyannak, mely kiváltságokat ad, ellenségei is vannak. »Elavult intézmény ez – mondják –, mely már nem felel meg a jelenkor kívánalmainak s ezért nem is e korba való.« Ilyen nyilatkozatokat hallunk néha nemcsak a sokaság részéről, mely a tudományos munkásság értékét leginkább a szerint ítéli meg, a mint neki anyagi jólétet, vagy legalább szellemi élvezetet szerez, hanem még komoly tudósok ajkáról is. (…) A tagadás ősi szelleme, mely minden fennállót lerontani törekszik, immár az akadémiák ellen is fordítja fegyverét…”

Valóban.

Hasonló konfliktusszerkezetet írt le a két világháború közötti időszakról Klebelsberg Kuno miniszter, majd 1948 nyarán a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, amely nem is tűrte a tudomány öncélúságát. Ilyen vita jön fel most is, amikor a kormányzat minden tudományos erőforrást az innováció és a hasznosulás alá kíván rendelni, s ezért mérhetetlenül nyers eszközökkel esett neki az Akadémia autonóm kutatóhálózatának. A nyers eszköz említése nyájas kifejezés arra a helyzetre, amikor az Akadémia elnöksége 54 percet kap arra, hogy reflektáljon a radikális autonómiavesztéssel járó új kormányzati koncepcióra.

Meglehet, a kormányzatnak, mint szinte minden ügyben, amelynek nekiront, van igazsága is, de a módszerei és az, hogy szisztematikusan hallgat a dolgok érdeméről, megnehezíti a mérlegelést.

Annál is inkább így van ez, mert lehetetlen nem érezni a politikai indulatot a Magyar Tudományos Akadémiával szemben, amely a közelmúltban visszafogottan bár, de bírálta a kormányzat oktatáspolitikáját, kiállt a CEU megtartása mellett, kiegyensúlyozott magatartást javasolt a menekültekkel kapcsolatban és védte a hatalom által betiltott gender szakot. A kormányzás legérzékenyebb pontjain fogalmazott másként, mint ahogy várták tőle.

Az MTA egy olyan világban állt ki szuverén véleményével és védi független intézményrendszerét, amelyet 2010 óta az autonómiák felszámolása, kiszorítása dominál.

A kormányzat úgy érzi, csak úgy tehet eleget az emberek felhatalmazásának, ha visszavonja az összes önálló kompetenciát a társadalomtól. Az önkormányzatoktól, az iskoláktól, az egyetemektől, a sport világából, a médiarendszertől egyre nagyobb mértékben, a gazdaság közbeszerzéssel és állami tulajdonnal elérhető, folyamatosan növekvő részéből, egyre inkább a bíróságoktól. S ezt teszi lépésről lépésre a kultúra és íme, a tudomány világával is.

Ez innen nézve a szabadság elfojtása, a garantált terméketlenség, a konténerek szükségtelen feltöltése, onnan nézve a közös célok érdekében mozgósított erőforrások felsorakoztatása a nemzet érdekében.

Ez a két logika normál esetben nem lenne áthatolhatatlan határkerítésekkel elválasztva, sőt élénk kapcsolatokat tarthatnának. Most a tranzitzónákba se nagyon lehet eljutni. Az erősebb fél modorából a tagadás ősi szelleme árad.

Érthető, hogy a szűkülő uniós források idején meg akarják nézni, mire megy az a minimum húszmilliárd forint, amelyet első körben az Akadémiától a minisztériumhoz terelnének. A kutatóbázisokat pedig jelentős részben a már megtört autonómiájú egyetemekhez. De hogy lehet ebbe a logikába beilleszteni például a Magyar Művészeti Akadémia lényegében ellentételezés nélküli évi immár csaknem tízmilliárd forintját vagy a Nemzeti Bank alapítványainak kutatásra szánt hatmilliárd forintját? Csak e két tétellel már majdnem eljutunk ahhoz a bizonyos húszmilliárd forinthoz és ahhoz az érzéshez, hogy a konténereket nem a pénz miatt tolták az épületek hátsó bejáratához.