Nagy N. Péter: A dothrakiak sorsa

2019. május 17. 11:06 - szerző: Nagy N. Péter

Mintha úgy kezelnénk a körülöttünk zajló politikai ütközeteket, mint a Trónok harcát. Az HBO sikersorozatának hívei már csak azon vitatkoznak, ki kerül a Vastrónra. A Stark, a Targeryen, avagy a Lannister nemzetségből győz valaki, netán más, vagy az igazság? Netán együtt a kettő?

A sorozat igényes kommentütközeteket és blogháborúkat gerjeszt. De még így sem borzolja a kedélyeket, hogy az Éj királlyal vívott nagy és győztes ütközetben egy teljes nép, a dothrakiak összes férfi tagja elpusztult. Egy, a harcban legyőzhetetlennek hitt népnek vége. Megrendítő? Talán. De ki kerül a trónra? Az itt a kérdés.

Pedig az alkotók sem ezt tervezték. David Benioff, a film egyik társszerzője 2017-ben a Time-nak úgy nyilatkozott, az egyszerű emberek sorsa vonzotta George R. R. Martin könyvéhez, az, hogy mit tesz az életükkel a háború.

A dothrakiak pusztulását hozó, néhány héttel ezelőtti részről írva épp ezt hiányolja a magát szocialistának nevező amerikai Jacobin portál, amely egyébként Noam Chomsky szerint fény egy nagyon sötét korban. Lassan feledésbe merül a mű legfontosabb üzenete, amely szerint nem számít, hogy kié lesz a trón. Westeros népe, amely háborúkkal, folytonos meneküléssel küzd, már vesztett. A parasztok földjeit felégetik, otthonaikat lerombolják. Jacobin az épp most elvesztett Ser Jorah Mormont idézi, aki még az első részben azt mondta az ifjú trónkövetelő Daenerysnek, hogy az embereket nem a trónok harca érdekli, hanem az élet.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Szem elől téveszti ezt a film, és a sorozatfüggők is, a leendő győztest keresve, ahogy általában is így van ez. Mi például alig láthatjuk már Orbán küzdelmeiben, hogy mi köze annak Westeros népéhez, amely ezúttal mi volnánk. Nem győzzük számlálni a seregeket, ahogy felállnak, szemben Merkel, Weber, Söder, Juncker, Kurz, Macron, Soros, az ukránok, mások, rengetegen, néha az ENSZ és az unió, mellette most Salvini, Kaczynski, Putyin, a háttérben felsejlik Trump, vagy nem, de ott lenne Marine Le Pen és még sokan. Harcolnak a mindenkori bevándorlók ellen, akik most például Olaszországban vannak, itt vagy bárhol a visegrádi vidékeken nincsenek, de nem ez számít. Harcnak kell lennie, és a vezérek felmagasztosulnak.

Mi magunk sem vesszük észre az izgalmak közepette a valódi tétet. A lenyűgöző seregek felvonulása feledtet szinte mindent.

Azt a kérdést is, is, hogy mit tenne az Ember Jogok Európai Bírósága, amely folyamatosan elítéli az országot, mert nem ad enni a tranzitzónában a szerinte jogtalanul tartózkodóknak, ha szembesülne például a borsodi, nyírségi szegregátumok lakóinak étkezési lehetőségeivel.

Békeidőben ugyanis a dothrakiakhoz hasonló seregek vonulnak nálunk is csendben a pusztulásba. Nem jók az életminőségről szóló mutatói az országnak, de képzeljük el, mi lenne, ha külön kezelnék a cigányságot. Két ország létezik itt ugyanis egyben, egy közepesen fejlett és egy, amelyet jobbára cigányok laknak, egyre reménytelenebb helyzetben. Külön mérve az ország egyik része felmenne minimum Szlovákia mellé, a másiknak – nem hiszem, hogy lenne Európában párja. Hacsak nem készítenének hasonló statisztikákat Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában, Szerbiában is. A cigány vezetőknek meg kellene csinálniuk. Hogy világossá váljék a tét, miközben az országurak vívják a háborúkat.

A magyarok csaknem negyede él szegénységben vagy kirekesztettségben. Borzalmasan sokan. A cigányságnak a háromnegyede. Hangjukat nem halljuk, úgy mennek a semmibe.

Ahogy szinte mindenki, aki itt közösségi fogyasztásra szorul.

Az Abcúgnak köszönhetően tudhatjuk, hogy egyre több, már 23 ezer gyerek él állami gondoskodásban. Tíz év alatt a legkisebbek száma majdnem megduplázódott. Általában családjuk szegénysége miatt kerülnek be. A rendszer így sem kap több pénzt. Több a kicsi, ezért visszavesznek a 18 évesnél idősebbeknek járó utógondozásból. Így indulnak a semmibe. Szerencséjük van, ha út közben nem találkoznak a titkos információval, mely szerint itt őrzik Európa DNS-ét. Mondhatni persze, hogy ez és a trónok harca örök, az emberek pedig mulandók. Rég így van ez, még Európán és a Trónok harcán túl is. A Mahábhárata nagyeposz emlékezik rá, ahogy a beláthatatlanul távoli múltban India – ahonnan cigányságunk is származik – minden férfija felvonult, hogy a két uralomra törő család, a pándavák és a kauravák valamelyikéhez csatlakozzon. Tízmillió ember ment egymásnak a háborúban. A győzelem a Krishna pártolta nemes pándaváké lett, de a csatában részt vevők közül mindenki meghalt. Csak tizenegy harcos, köztük a pándava testvérek maradtak életben. Mi a baj? – kérdezhetné miniszterelnökünk. Pont egy csapat. És győztek.