Mátyás Győző: Van valami furcsább…

2018. december 30. 07:31 - szerző: Mátyás Győző

Reisz Gábor Rossz versek című filmjének elején hangzik el egy kihagyásokkal, referenciális űrökkel operáló párbeszéd Tamás, a film főhőse és apja között. A Párizsból visszatérő Tamás kiakad az út menti óriásplakát-erdőn, ám – finom manipuláció! – csak akkor lesz egyértelmű, hogy idétlen termékreklámokról beszél, amikor már a néző reflexből a politikai propagandára asszociált. S innen eljutunk oda, hogy a dialógus végén Tamás apja értetlenül kérdezi a fiát, miért nem tudnak büszkék lenni arra, hogy magyarok.

Ezzel a párbeszéddel a film alkotói bele is ágyazzák a művet a mai magyar valóságba. Van még két ilyen erős jelenet a filmben: a barátok kocsmai beszélgetése a közéleti tehetetlenségről, illetve egy szoft migránsozással fűszerezett családi ebéd; ezek a betétek pontosan érzékeltetik a társadalmi klíma sajátosságait.

Azért is fontos ez, mert egyébként a Rossz versek egyfajta szubjektív énutazásként folyamatosan oszcillál a jelen és a múlt, pontosabban a múlt különböző síkjai között. A mű egyik legbravúrosabb eljárása az (Tálas Zsófia vágó pazar munkája), ahogy „egybejátssza” a különböző idősíkokat a motívum alapú vágásokkal.

A film, amelynek mélyszerkezete az emlékezet csapongásait, a szubjektív önreflexió esetlegességeit imitálja – egyfajta személyes számvetés. Aminek megvannak a tagadhatatlan veszélyei, hiszen a harmincas évei elején járó fiatalember „önvizsgálata” akár magánérdekű, sőt nevetséges önsajnálattá is válhat. Részint ezért nem tudtam igazán mit kezdeni Reisz Gábor első, kultuszfilmmé avanzsált művével, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan cíművel. Nekem bezárult a generációs közérzetfilm kalodájába. A Rossz versek viszont kifejezetten szórakoztató, olykor fájdalmasan groteszk alkotás. Ami túl egy nemzedék tipikus életérzésének ábrázolásán távlatot nyit tágasabb perspektívák felé, mondhatni képes megmutatni a kelet-európai lét abszurditását. Aminek titka a jól megtalált forma, az olykor szokatlan hatáselemekkel, bizarr gegekkel fűszerezett ironikus elbeszélés, a vizuális kompozíció eredetiségével párosítva.

Tamás egy fájó szakítás után próbálja összerakni az életét (a „szakítás-filmnek” is megvan a hagyománya a korai Woody Allentől az 500 nap nyárig), s egyúttal igyekszik rájönni arra, hogyan is jutott a mélypontra. Már az alaphelyzet is groteszk, hiszen a visszatekintésekből kiderül: Tamás mindig is „teljes erőből” szerelmes akart lenni, mert úgy hallotta, a szerelem egy csoda. Ezért aztán valójában az sem derül ki a filmből, hogy a hús-vér Annát szerette, vagy inkább magába a szerelembe volt szerelmes, és Anna, konkrét valójától függetlenül, csak az érzés megtestesítője volt számára.

Nem véletlen, hogy Annáról gyakorlatilag semmit nem tudunk meg, mintha pusztán médium funkciója volna, és inkább a hiánya gyakorolna hatást Tamásra, s késztetné őt számvetésre.

Ami ebben a filmben azért lesz kifejezetten érdekes, mert túlnő a nemzedéki elveszettség-tudat felmutatásán, ami a VAN-t jellemezte. Tamás folyamatosan egyfajta „találkozás egy fiatalemberrel” szituációt él át, hiszen állandóan korábbi életszakaszainak énjeivel szembesül, s ekként tudjuk meg, hogy egykor festett, vízilabdázott, zenekart alapított az iskolában (melyik tinédzser ne akarna rocksztár lenni, már csak a csajok miatt), s végül mindent abbahagyott.

Viszont felnőttként reklámfilmes lett, vagyis „betagozódott” a látszat élet talán legszimbolikusabb fajtájába, a folyamatos sűrítés-kavarás, felszíni zsizsegés, az instant lét világába, ahol azért fizetik meg az embert érdemén felül, hogy meghajlítsa a valóságot. Vagyis, hogy hazudjon – mondja gyerekkori énje Tamásnak. Aki persze – bár maga is idegenkedik reklámos énjétől – tagadja ezt az „élni kell” parancsára hivatkozva.  És innentől lesz – nemzedéki meghatározottságával együtt is – izgalmasan általános érvényű a Rossz versek, amikor a gyávaságról, a hitvány kompromisszumokról, a társadalmi hazugságokról, az elkerülhetetlen önbecsapásokról beszél ironikus és rendkívül élvezetes módon.

Amúgy valószínűleg minden tizenéves ír borzasztó verseket, hogy kifejezze világfájdalmas érzéseit. A film egyik kifejezetten megható jelenete, amikor az apa megmutatja Tamásnak az ő ifjúkori, egyetlen „rossz versét”.

Az ilyen megoldásoktól kap mélységet az év legszórakoztatóbb magyar filmje.