Mátyás Győző: Trump-show újratöltve

2019. szeptember 29. 08:30 - szerző: Mátyás Győző

Olvasva a Trump-Zelenszkij „diskurzus” átiratát komolyan azt gyanítja az ember, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök – a korábbi népszerű komikus – szerepet alakít, méghozzá tudatosan túljátszva azt. Erre mondanák színész berkekben, hogy sok. Ahogy Zelenszkij Trump alázatos csodálóját adja, akinek 1000 százalékban van igaza, és akitől Zelenszkij csak tanult, az inkább komédiázás, mint politikusi reakció.  Alighanem Iryna Siedova aktivista minősítette találóan a duettet: „Egy szánalmas hízelgő egy jóval befolyásosabb bohóc előtt”.

A legtöbb politikus gyanítaná, hogy parodizálják, Trump viszont természetesen elégedett volt. De attól már nem lehetett nagyon boldog, ami a telefonbeszélgetés után következett. Ismeretes, hogy egy titkosszolgálati munkatárs szolgálati úton „panaszt” nyújtott be a belső ellenőrzésnél, mert úgy ítélte meg, hogy a beszélgetésben Trump súlyos vétséget követett el. Az azóta nyilvánosságra hozott átiratából kiderül: Trump nem is nagyon burkolt zsarolással akarta rávenni az ukrán elnököt, hogy indíttasson vizsgálatot Joe Biden, vagyis demokrata párti riválisa fia ellen. Értsd: egy idegen ország segítségét, beavatkozását(?) kérve meg akarta hackelni a választási kampányt.

Fotó: MTI/EPA

Így aztán a képviselőház demokrata párti elnöke kedden este bejelentette: az alsóház hivatalosan elindítja az alkotmányos felelősségre vonási eljáráshoz (impeachment) szükséges vizsgálatot Trump ellen. Indoklásként Nancy Pelosi úgy fogalmazott: Trump "elárulta az esküjét, veszélybe sodorta a nemzetbiztonságot és a választások tisztaságát".

Természetesen felrobbant a sajtó, minden orgánum ezzel az üggyel foglalkozott, háttéranyagok, hírmagyarázatok, vélemények sokasága látott napvilágot. De hogy mennyire súlyos dologról van szó, azt legjobban talán az mutatja, ahogy a New York Times másnap reagált a bejelentésre. A tények ismertetésén túl a vélemény oldalon több cikk jelent meg, az impeachmentet helyeslő és ellenző egyaránt. De közzétették a szerkesztőbizottsági állásfoglalását is, amelyben a NYT üdvözli és nyíltan támogatja az impeachment-eljárás megindítását. Ám hogy érzékeltessék a gesztus kivételességét, James Bennett – maga is a szerkesztőbizottság tagja – külön írt egy cikket, aminek már a címe és az alcíme is beszédes: „Miért támogatja a felelősségre vonási eljárást a Times szerkesztőbizottsága? És egyáltalán, mi az a szerkesztőbizottság?”

Ez utóbbi cikkben Bennett éppen azt hangsúlyozza, egy olyan patinás szerkesztőségnek, mint a New York Times, mennyire óvatosan kell viszonyulnia ehhez a procedúrához. Emlékeztet, hogy a korábbi három precedens esetében a szerkesztőség erősen húzodozott attól, hogy állást foglaljon. Ámde – írja Bennett – „ha Trump visszaélt elnöki hatalmával, hogy eltorzítsa a következő választást, a szavazóknak nem lenne meg a lehetőségük a szabad döntésre”.  Ez esetben az egyetlen lehetőség az eljárás megindítása.

Maga a szerkesztőbizottsági cikk még egyértelműbben fogalmaz. Nagyjából abban a szellemben: nem az a baj, hogy Trump retardált, hanem az, hogy fogalma sincs arról az íratlan szellemiségről, amivel az alapító atyák korlátozni kívánták egy elnök hatalmát. Trump addig bohóckodhat legitim módon az ovális irodában, amíg meg nem sérti az alkotmány előírásait, illetve meg nem gyalázza az elnöki hivatalt. És Trump ezeket elkövette. Mert „nincs példa arra, hogy valaha elnök nyomást gyakorolt volna egy idegen nemzet vezetőjére annak érdekében, hogy a saját (azaz Trump) riválisát megsemmisítse.”

Természetesen vannak, akik ugyan nem kételkednek Trump bűnösségében, de a pragmatizmustól vezérelve hibás lépésnek tartják az eljárás megindítását.

David Brooks például kifejti – s ez figyelemre méltó érv –, hogy az egész eljárás elitista. Pontosan a választási kampány kellős közepében folyna, ezért sokan úgy hinnék, a politikai elit akarja megmondani az amerikai nép helyett, hogy ki legyen az elnök. Márpedig Trumpot nagyban segítette 2016-ban, hogy jól átverve szavazóit, eladta nekik az elitellenes figurát. És így a demokraták Trump játékát játszanák: felfújhatná magát megint, hogy ő csak a partmenti tojásfejűek ellen harcol. Brooks legszimplább érve meg az, hogy 20 republikánus szenátort úgysem lehet megnyerni az ügynek, márpedig ennyi támogatása kellene az elnök elmozdításhoz, mivel ez egy politikai és nem jogi aktus.

Mások – köztük a New York Times szerkesztőbizottsági cikke – azzal érvelnek, hogy ezt az ügyet nem lehet pragmatikusan megközelíteni, itt nem azt kell mérlegre tenni, hogy egy potenciális győzelem reményében mi jó a demokratáknak. Itt csak az számít, hogy mi jó Amerikának. Mi szolgálja azt a magasabb rendű érdeket, hogy megvédjék azokat az eszméket, elveket, a kormányzás krédóját, amelyekre az alapító atyák az országot építették.

Azt eddig is tudtuk, hogy Trump egy műveletlen, bornírt, szélsőségesen egomán pojáca, aki többnyire botrányos hülyeségeket beszél, de minden tekintetben legitim figura, hogyha az amerikai nép őt akarja. Ahhoz viszont nincs joga, hogy dezavuálja az amerikai nép eszményeit, „szégyenbe hozza és lealacsonyítsa az amerikai kormányzat intézményeit”.

Ezért, ahogy a New York Times írja, itt van az ideje annak, hogy az amerikai „intézményrendszer egy történelmi jelentőségű »visszavágással« demonstrálja a képviseleti demokrácia fenségét”.