Mátyás Győző: Negatív vágás
Eredetileg ez a cikk egy kevéssé visszafogott laudáció lett volna a Ruben Brandt, a gyűjtő című filmről, amelyet – újabb magyar sikerként – méltán válogattak be az Oscar-jelöltek közé. Így már az animációs mezőnyben is van esélyesünk. Lassan teljes lesz a legutóbbi évek szortimentje: rövidfilm, játékfilm, animáció – dicsőség a magyar filmgyártásnak.
A Ruben Brandt a vizuális bacchanáliának, a műfajok kavalkádjának s az ironikus-reflektív elbeszélésnek egészen különleges elegye. Az animáció határai szinte végtelenek, és Milorad Kristic szabadjára is engedi a fantáziáját: a tér művészetét az időbe transzponálva egyfajta – leginkább Picasso modorában készült – mozgóképes festményt rajzol a vászonra. Az alkotás a művészettörténet megannyi híres darabját idézi meg speciális asszociatív jelentésszerkezetben, másfelől tele van zsúfolva intertextuális filmes idézetekkel. S ha ez nem elég, a Ruben Brandt, a gyüjtő egyúttal akciójelenetekkel tarkított, csavaros krimi, lélekbúvárlat és posztmodern románc is.
Különleges darabja a hazai filmművészetnek.
Csak hát mostanában nem csodálkoznék, ha napvilágot látna olyan „vélemény”, mely szerint eleve botrány, hogy a magyar adófizetők pénzéből egy exjugoszláv bevándorló olyan, a nyugati divatokat majmoló globálmarxista gendermételytől fertőzött filmet készítsen, amelyből fájóan hiányzik, hogy Hunyadi János megnyeri az első világháborút Pákozdnál.
Nem futja a jogdíjakra?Mondom, nem tartanám ezt lehetetlennek, mert a nyilvánosság bizonyos terepein már jó ideje dúló – valamiért kultúrharcnak nevezett – acsargás elérte a filmszakmát is. Úgyhogy mostanában azt tudhattuk meg, hogy a magyar film ürügyén tudatos népbutítás és feketeöves nemzetgyalázás folyik, ami nem csoda, mert a film intézményrendszerét hetedízíglen komcsik tartják a kezükben. (Újra felbukkanó elem az anyázásban, hogy a szokásos rutinkommunistázást megint átszövi az apák és fiúk – átmenetileg háttérbe szorult – motívuma.)
Kétségkívül igaz, hogy e vérpezsdítően radikális szemlélet szokatlanul eredeti, gondolatébresztő meglátásokkal gazdagítja a filmes recepciót. Elég talán kiemelnünk azt a nagy horderejű leleplezést, hogy a Napszállta forgatókönyvét – az első világháborúban ellenség – francia(!) szerzők jegyzik. Nyilván Clemenceau magyargyűlöletbe mártott szellemujjával írták a nemzetgyalázó szkriptet. Az antant pártjára állva. Így jutunk el aztán ahhoz, az egész magyar filmkészítés helyzetét találóan jellemző összegzésig, hogy a nemzetközi porondon sikeres, díjazott „filmjeink valójában a szégyeneink”.
De nem akarnám tovább szálazni e revelatív téziseket, inkább arra hívnám fel a figyelmet, milyen pikáns helyzetet teremtett az, hogy Andy Vajnára valahonnan saját tábora legszéléről kezdtek el tüzelni. Így most olyanoknak kell a szakmai munkája miatt jó szókat szólni róla, akik amúgy a pojácába ojtott közéleti figurát ki nem állhatják.
Vajna közpénzfaló oligarcha, a kelet-ugarisztáni kaszinókapitalizmus szimbóluma, a NER egyik legirritálóbb alakja. Akit mérhetetlen felelősség terhel azért, hogy cinizmusból és haszonlesésből közreműködött – tulajdonosként – a média einstsandolásában és a közbeszéd lezüllesztésében.
Viszont azt még az új támogatási modell ellenzői is elismerik, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap hatékonyan működik, erről tanúskodnak az országnak dicsőséget hozó díjak és fesztiválsikerek; miközben az utóbbi időkben születtek nívós közönségfilmek is, a nézőszám emelkedik, a magyar filmnek van respektusa itthon és külföldön egyaránt. És ebben Vajnának elévülhetetlen érdemei vannak. Az általa működtetett finanszírozási rendszer biztonságot hozott a filmgyártásba, az elszámoltatás és ellenőrzés megfelelő, korrupcióról nem nagyon hallani, meg arról sem, hogy kivételeznének a támogatások elosztásakor, és nagyívű portréfilmet sem terveznek forgatni V. Timea szellemi arcéléről. A forgatókönyv-fejlesztés mechanizmusát is inkább dicsérik az alkotók, a végső vágás joga miatt sem tört ki háború a rendezők s a Filmalap s között.
Úgy tűnik, Vajna és csapata pontosan azt teszik, amit tenniük kell: biztosítják a rátermett alkotóknak a lehetőséget, hogy dolgozhassanak. Természetesen mindig van, akit el kell utasítaniuk. S ha árvalányhajjal átkötött pályamű jut ilyen sorsra, már zeng is, hogy azért, mert felütötte fejét a magyarellenesség. Várjuk, hogy a Filmalap kuratóriumának tagjairól kiderüljön: még bevándorláspártiak is.
Mindez persze szakmailag értelmezhetetlen, badar beszéd. Nem is volna világos, mi is most e perpatvar kiváltó oka, ha nem éppen a miniszterelnök úr előlegezte volna meg korábban a megfejtést. Ő azt mondta: nincs itt semmiféle kultúrharc, csupán „az egyes pozíciók körüli lökdösődés”. Hát hogyne. Márpedig itt éppen olyan pozíciókról van szó, amelyek a filmgyártásban szinte teljhatalmat jelentenek, és értelemszerűen a források feletti rendelkezést biztosítják. Akik most rohamra indulnak, úgy hiszik, hogy e pozíciók bevételének leghatékonyabb módja, ha a legalantasabb frazeológiát elővéve kezdenek el hadakozni.
És a dolgok állása (ó, Wenders!) szerint még az sem kizárt, hogy övék a nyerő taktika.
