Mátyás Győző: Mielőtt a világ szétesik...

2018. október 7. 09:28 - szerző: Mátyás Győző

„Itt mindenkinek utolsó tor int.

Itt mindenkit temető-láng vakít,

Itt mindenki gyászol már valakit.”

(Ady Endre: Budapest éjszakája szól)

A gyöngyös, strasszos, dekoratív kalapok világától a szürke katonasapkák nyomasztó, kegyetlen világába. Igen, Nemes Jeles László Napszállta című alkotása egy, az érzéki látványvilág közvetítette súlyos metafora. Azt ábrázolja, hogy a díszes kalapszalonok, a fényűző paloták, a főúri bálok világának pompája mögött miként munkál a rothadás, az enyészet, a bomlás, értelmetlen pusztuláshoz és öldökléshez vezetve. És azt, hogy a dekadencia csillogó, tündöklő felszíne eltakarja a szennyben, mocsokban fortyogó másik világot. Mondja is egy szereplő a filmben: „a temérdek szépség mögött borzalmas világ”. 

És ez a metafora, amelyik egy történelmi korszak végét, a Monarchia szétesését jeleníti meg – rendkívül hatásos. Főként azért, mert az alkotók az ábrázolás vizuális textúráját egészen bravúrosan „szőtték meg”. Az erős esztétikai akarat a részletek precizitása, a formai műgond révén egy artisztikus, mégis élményszerű korabeli Budapestet tár elénk. S ez a világ szinte magába szippantja a nézőt. Mindez annál is inkább bravúros teljesítmény, mert a film nélkülözi a látványos nagytotálokat, hiszen a mű nagy részében a perspektíva a főhősnő szemszögére korlátozódik. De a részletek kidolgozottsága, a valőrök és koloritok gazdagsága egy már-már álomszerű és mégis lélegző várost varázsol elénk. Amelynek autentikusságát emeli a szereplők ruháinak korhűsége az utolsó fodorig. (A design Rajk László, a jelmez Szakács Györgyi bravúros munkája, az egész pazar látványvilágot Erdély Mátyás operatőr fogja egybe.)

Ugyanakkor a város sötét oldalának felmutatásával az alkotók elérik, hogy a veszély és a fenyegetettség érzete lengje be a vásznat.

Ebbe a szeszélyesen pulzáló, lehetőségeket és csapdákat egyszerre rejtő nagyvárosba érkezik Leiter Írisz, hogy munkát vállaljon egy kalapos szalonban. Ő már létével is része valami titoknak, hiszen a szalon egykor tragikus véget ért tulajdonosainak lánya. Így nem pusztán állást keres, hanem önmagát is. Pontosabban a saját és családja históriáját szeretné megismerni, hogy a gyökereit felfedezve „beleírja magát” a saját történetébe. De a kalapszalon új tulajdonosa valami szörnyű titokra célozva el akarja küldeni Íriszt. A lány azonban megtudja, hogy él a városban egy bátyja, akiről rémes legendák terjengenek. Nyomozásba kezd, hogy felfejtse a sötét tikot. A Napszállta a maga törvényei szerint használja a krimi fogásait, sőt a thriller műfaji elemeinek „átfogalmazott” variánsaival is dolgozik. A történet egyre baljósabb, sötétebb tónusú és egyre kiszámíthatatlanabb lesz.  Olyan benyomást kelt, mint valami ijesztő labirintus, amiben Írisz minden nekirugaszkodás után újra meg újra eltéved. S itt lesz jelentősége a már a Saul fiában megismert módszernek, a sok közeli alkalmazásának, illetve a főhősre tapadó szubjektív kamerázásnak, ami nagyon vészterhes atmoszférát teremt. Ezt a hangulatot még feszültebbé teszik a mindenünnen felhangzó hangeffektusok (Zányi Tamás munkája), amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ábrázolt világot kaotikusnak, átláthatatlannak érzékeljük. 

 Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta
Fotó: Wikimedia.org

Mondom megint: a metafora, amelyik a világégés előtti utolsó időket, a sötét tikokkal, az élveteg züllés bűneivel teli „dance macabre-t” ábrázolja – parádésan működik.

Nem így a belső történet, ami a forgatókönyv önellentmondásai s a dramaturgiai problémák következtében (Írisz hol sodródó, bámész alak, hol mindenre elszánt kereső) és főként a dialógusok kihagyásos jellege miatt nagyon nehezen követhető a néző számára.

Olykor az sem tisztázott, hogy a váratlanul felbukkanó alakok mit is akarnak, de az alapvető problémát a dialógusok szemantikai aluldetermináltága jelenti. Ez beleillik a metaforikusság elvont szintjébe, de barátságtalan a nézővel szemben, aki értelemszerűen szeretné összeilleszteni a történetet. Ámde a filmben tapasztalható tudatosan enigmatikus töredékesség, a félbehagyott párbeszédek egyszerűen zavarják a megértést. (Nehéz úgy titkot kutatni, ha a főhősnő szinte bármely kérdésére legfeljebb azt a választ kapja, hogy "Menjen innen!" vagy „Mi köze ehhez magának?”.) Márpedig éppen a film saját „parancsai” terelik arra az értelmezést, hogy itt sötét rejtélyek és titkok felfejtése a cél. S ha ehhez a mű nem ad kulcsot, alapjaiban támadja meg saját törvényeit. 

A film mégis lenyűgöző, mert a súlyát nem elsősorban a történet hordozza. A széthullás, a „minden egész eltörött” állapotának ábrázolásához pedig az alkotók sikeresen teremtették meg a romlást is esztétizálva ábrázoló vizuális formát.