Mátyás Győző: Hol nemzet süllyed el

2019. április 14. 08:43 - szerző: Mátyás Győző

Hát volt pár virtuális temetés a múlt héten: elföldelték a Fidesz EPP-tagságát (Manfred Webertől Jean-Claude Junckerig többen nyilatkoztak erről, legutóbb Gunnar Hökmark, a svéd Mérsékelt Párt EP-képviselője), a demokráciát, a köztársaságot, sőt, az országot is (Beda Magyar írói néven publikáló honfitársunk, volt CEU-oktató írt erről a Die Zeitben) és hát nincs ezen mit szépíteni, egy francia sztárfilozófus halottá nyilvánította magát Orbán Viktort, mármint a vezér fiatalkori énjét. Persze ezek az intellektuális funerációk különböző fórumokon, eltérő nyilvánosság előtt zajlottak, de azért közös bennük, hogy egyként keresztet vetettek erre a mi illiberális magyar rónánkra.

A leglátványosabb gesztus kétségkívül Bernard-Henri Lévyé volt, akit a magyar miniszterelnök kétórás beszélgetésre invitált, pedig hát a francia filozófus nem sorolható a hívei közé. Úgyhogy ez akár nagyvonalú gesztusnak is felfogható volna, ha nem gyanakodnánk, hogy azért számíthatott itt a találkozó píárértéke is.  Mert mégiscsak egy showmanről van szó, aki a Looking for Europe című stand up performanszával úgy turnézik Európában, akár egy popsztár (jegyek korlátozott számban). Nem arra gondolok persze, hogy a hatalom berkeiben bárki kapisgálná, ki is ez a fura „vásári” bölcselő, de ezek szerint tartanak még a környéken olyat, aki viszont tudja. És tisztában van a találkában rejlő marketing potenciállal.

Bernard-Henry Lévy

Úgyhogy máris előttünk állt a vitaképes, az ellenfél érveit meghallgatni tudó, debatter miniszterelnök képe, ráadásul az imázsért még csak nem is a kormánynak kellett perkálnia. Lévy persze udvariasan megköszönte a gesztust, de azért a véleményét nem palástolta. Így esett, hogy halottnak deklarálta Orbán  fiatalkori, liberális énjét. Volt is élvezkedés meg taps ballib körökben, és alig valaki vette észre, hogy a maga módján Orbán tulajdonképpen Lévyt is éppúgy megvezette, mint az országot, amelyen uralkodik. Hiszen a francia úgy nyilatkozott: őt tulajdonképpen meggyőzte Orbán érvelése, viselkedése, egész lénye arról, hogy őszintén hirdeti az illiberalizmus igéjét, és tényleg úgy gondolja: abcúg szabadelvűség meg emberi jogok. Persze azonnal felmerülhet a kérdés: ugyan mitől lenne jobb, ha valaki őszintén válik a gonosz hívévé, mint ha csak puszta számításból? Az viszont biztos, hogy egy franciának, a felvilágosodás bölcsőjét ringató ország szülöttének jobban fog imponálni, ha valaki arról beszél: hisz is abban, amit mond.  Az eszmék „tején lógó” filozófot könnyű megvezetni, ha egy politikai imitátor némi hitelességgel adja el neki a meggyőződéses embert. Függetlenül attól, mi a meggyőződés tárgya.

Márpedig itt nem annyira meggyőződésről van szó (ráadásul az illiberális kitűzőt azóta – némi igazodási kényszerből – kereszténydemokrata plecsnire cserélték) mint inkább hatalmi számításról és pragmatizmusról. Nyilván nem árt, ha az önérdeket szolgáló, szabadságot korlátozó autokrácia kap valami hangzatos címkét. Így visszatekintve jól látszik: Orbán és a Fidesz bármely hivatkozása elvekre, eszmékre leginkább szemfényvesztés, politikai halandzsa.

És éppen ez a cinikus elvtelenség a sikerük egyik oka. Az, hogy bármely pillanatban képesek taktikát váltani, és homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak, amit akár két nappal azelőtt. És az idők során kiépült egy totális kommunikációs apparátus is, amelyik két perc alatt átállítható bármely irányba, hogy az éppen aktuális hazugságot terítse. És így sároz be mindent ez „a Németh Szilárdok, Pócs Jánosok és Kocsis Máték, Hollik Istvánok mondataival” jellemezhető, „a legkezdetlegesebb civilizáció-roncs szintje alatti” világ – ahogy TGM írja találóan.

Mert nincs, aki számon kérje az alantas hazugságokat, orbitális átveréseket.  Nincs egy széles, magabízó, független középosztály, amelyiknek volna szilárd elvi meggyőződése és ezért megtorolná az eszmei szédelgést, az ideológiai kufárkodást, az alávaló manipulációt.  Nincs elég polgár, hogy megvédje a köztársaságot, amit TGM temetett el minapi esszéjében, és nincs, aki megvédje a demokráciát, és ekként az országot, amit Beda Magyar néven író honfitársunk siratott el Elveszett ország című esszéjében.

Igen, most talán tényleg a temetés ideje van. És legfeljebb abban bízhatunk, hogy a sírokon előbb-utóbb mégis kisarjad valami új, valami más.