Mátyás Győző: Fogd a pénzt és röhögj a képünkbe!

2019. április 28. 09:00 - szerző: Mátyás Győző

A híre megelőzte a művet, de jól is van ez így, mert ebben a mai médiapusztulatban kell egy kis marketing az igényes munkának. Olyan gyorsan futott híre, hogy Rablópártok címmel készül dokumentumfilm, ahogy M. Lőrinc vagyona növekszik percenként. (Na jó, olyan gyorsan azért mégsem). Minek kapcsán először sokan értetlenkedni kezdtek, hogy megint egy film a Fideszről, abban ugyan mi a szenzáció, meg hogy érdekes ez az újabb címke, ez a rablópárt, de a maffiaállam kifejezőbbnek tűnik. Persze gyorsan kiderült, hogy Gulyás Márton a korábban kamupártként ismert, a választási pénzre hajtó hiéna formációkról készített egy remek dokumentumfilmet.  A háromrészes munka új tényeket feltáró, ismeretlen összefüggéseket megvilágító, izgalmas, érdekfeszítő, munka. Ha van kiemelkedő oknyomozó újságírói teljesítmény – ez mindenképpen az.

A film azt mutatja be, hogy egy nyíregyházi kör tagjai miként hoztak létre és működtetnek már a kilencvenes évektől kezdve mindenféle kamupártokat és szervezeteket kizárólag az állam által biztosított választási források megcsapolása érekében. Tudtuk eddig is, hogy léteznek ezek a kleptopártok, de azért, hogy a szereplőket névvel, címmel, szem.számmal megismerjük, az már tiszta Profilozók. (Így tudjuk meg például, hogy a választási pénzbugázás sztárpárja Nyíregyházán – nem vicc – a Csaló közben lakik. Tadam!)

A honi politikai erkölcs állapotát szépen példázza az a történetet, hogy a méltán elhíresült Tomcat nevű honfitársunknak még 2008-ban önkormányzati képviselőjelöltként sikerült 1165 ajánló szelvényt prezentálnia. Csöppnyi gond, hogy ebből mindössze 13 volt érvényes, a többi hamis. Vagyis nyílt választási csalás. És annak a pártnak az elnöke, amelyik ezt a stiklit elkövette, a kamupártgründolás matadora 2018-ban ott ült az Országos Választási Bizottságban. Nyilván őrködni a voksolás tisztasága felett.

A film egyfelől precízen nyomon követi, ahogy a különböző kezdemények az idők során kísértetformációból szellemszervezetté, kamupártból fantompárttá alakulnak. Másfelől részletesen feltárja, hogy ezek a zsákmányvadász szervezetek miként toboroztak „jelölteket”, hogyan gyűjtöttek aláírásokat (a film sugallata szerint támaszkodva Seres Mária 2008-as sikeres népszavazási akciójára, - több mint 590 ezer ember adatai, egy valóságos Kubatov-lista!). És bemutatja azt is, hogyan nyúlták le a választási zsozsót, és miként tüntették el az őssimicskai módszerrel.

Ez utóbbi kapcsán az oknyomozás egészen szenzációs tényfeltárással is szolgál, amikor egy ukrajnai magyar fiatalember a telefonba mondja, hogy odaát nagyjából iparszerűen működik a cégeltüntetés. A több százmilliós adósságot hátra hagyó cégek fantomizálásáért harmincezer forintot fizetnek a kamupártbrókerek.

A film nagy erénye, amitől élő, izgalmas „mozi” is lesz, hogy nem pusztán tényeket, számokat, adatokat sorol, de bemutatja a történések mögött az emberi drámát. Egyszerre megrázó és tragikomikus például, ahogy az ukrajnai fiatalember előttünk, élesben eszmél rá, hogy őt alaposan megvezették, miközben azt hitte, élete üzlete a harmincezres biznisz. Szintúgy a film drámaiságát domborítja ki, ahogy néhány szereplő egyfajta számvetés keretében ébred rá, hogy őt felhasználták, mások játékának eszköze volt.

A mű dokumentumértékét növeli ugyanakkor, ahogy megvilágítja: a választási törvény átírásával a Fidesz valósággal bátorította a kamupártokat az ingyenpénz lenyúlására. A kopogtató cédulákat felváltotta az ajánlóív (amin az aláírásokat egy rajzszakkörös is hamisítani tudta, meg amúgy sem ellenőrizte a hitelességüket senki), a területi listákat eltörölték, stb. És lám az egyik luftballon párt például egyenesen 59 jelöltet volt képes állítani 2014-ben a négy évvel azelőtti 5-el szemben, ami már majdnem olyan növekedési ütem, mint M. Lőrinc vagyonának ….

A film állítása szerint 2014-ben és 2018-ban a kamupártok összesen 2,1 milliárd forintot nyúltak le az államkasszából, aminek visszaszerzésre remény se nagyon van. Már csak azért sincs, mert az állami szervek (számvevőszék, nyomozó hatóságok) nem is nagyon törekednek erre.

Hiszen mi tagadás, ezek a pártok jó szolgálatot tettek a hatalomnak. Emlékezzünk csak 2014-re, amikor Kunhalmi Ágnes 56 szavazattal kapott ki, és ezen múlt a Fidesz kétharmada.

Gulyás Mártonékat nem lehet eléggé dicsérni azért, hogy egyfajta mini pszichodrámát kibontakoztatva megszólaltatják a körzetben vitézkedő kamupárt jelöltjét, aki szó szerint azt mondja: „azt gondolom, miattam nem sikerült akkor egyéniben nyernie az egyik képviselőnek”.  Szóval még csak az sem, hogy nem tudják, mit cselekszenek.

Gulyásék természetesen nem állítják, hogy a Fidesz maga buherálta volna ezeket az alakulatokat, de kétségkívül minden feltételt biztosított, hogy úgy szaporodjanak ezek a pártok, mint M… (na jó, hagyjuk).  És hát ezek alapján nehéz nem arra gondolni, hogy a szélhámpártok szolgálatait jutalmazták azzal, hogy büntetlenül eliszkolhattak a lopott pénzzel. (Eddig legalábbis, mert most született valami vicces ítélet az egyik fantompárt ügyében).

A Rablópártok című film nagyszerű kordokumentum, néhol igazán szórakoztató betétekkel. Ahogy a monoki expolgármester habzó szájjal buzizza és anyázza a higgadtan kérdező Gulyás Mártont, az egyszerre szörnyű és röhejes. Mindent elárul ezekről a figurákról, meg a hatalomról is, amelyik az efféléket cinikusan használja.