Mátyás Győző A politizálás kiváltsága

2018. augusztus 19. 09:10 - szerző: Mátyás Győző

Politizálni bűn, legalábbis a hatalom szerint, ha nem ő csinálja.

A jó kormányerők (s hű alattvalóik) egy ideje már a politizálás varázsszavát úgy forgatják, mint valami bunkót mindenkivel szemben, aki pisszenni mer, ellenszegül, jogaiért kiáll, véleményt mond, kritikát fogalmaz meg, vagy pusztán létezik, csak nem éppen NER-kompatibilis módon.

A napokban az MTA-t billogozták meg, csak azért mert a tudományos „céh” nyilvánosan akarta megvédeni autonómiáját, amit a kormány elég tulok módon igyekszik felszámolni. Azért a cinizmusnak elismerésre méltó foka, amikor a hatalom megpróbál lehengerelni egy prominens szervezetet, majd amikor az védekezni merészel, megvádolja azzal, hogy politizál. Nem teszi, de amúgy – indirekt módon – miért ne tenné? Az akadémiát érintő vita olyan kérdésben folyik, amelyet törvény rögzít. A szakmai érvek és javaslatok, − már ha bárki figyelemre méltatná őket − szükségképpen öltetnének politikai formát is.

De tapasztaltuk ezt a stigmatizálást már a civilszervezetekkel kapcsolatban, aztán rásütötték a pecsétet a művészekre, alkotókra, most már e tekintetben a tudományra is rájár a rúd (a gender studies meg egyenesen közellenség lett).

Fotó: Merész Márton

Amikor a lucidus elméjű kormányszóvivő még nem tartott ott, hogy világhírű tudóst öreg (súlyos ageizmus! Kovács szóvivő a CEU-n vélhetőleg hallott ilyesmiről) bigott kommunistázzon, akkor arról hagymázolt, hogy ezeket a civilszervezeteket senki nem választotta meg, és mégis politizálnak. Ami azt jelenti, hogy a szóvivő úr egyfelől igen szűken értelmezi a fogalmat, másfelől meg azt, hogy gőze sincs a szólás- és véleményszabadságról. Merthogy a görögöktől tudjuk: az ember zoon politikon. (Vagy Arisztotelesz egy nyamvadt libsi lett volna?) A szóvivő úr ugyanis mintha azt gondolná – nem csekély mértékben megvetve saját szavazóikat is –, hogy a nép négyévente eljátszogathat ott a fülkében, onnantól viszont miénk a homokozó.

Ha egy jogvédő szervezet, teszem azt, a hatalmi túlkapások áldozatát képviseli, az semmiképpen sem politizálás abban a manipulatív értelemben, ahogyan a kormány érti. Viszont ezzel az akcióval a jogvédő szervezet azért is küzd, hogy hosszabb távon megváltoztassa a közfelfogást, és ekként a hatalom számára kínos, sőt lehetetlen legyen megsérteni az emberi jogokat. (Nálunk ez meddő küzdelem, más táján a világnak így működik a demokrácia).  Nem beszélve a civilszervezet képviselőinek arról a jogáról, hogy a véleményüket kifejtsék az országban uralkodó állapotokról. Már ameddig tehetik a mindinkább egyszínűsödő médiavilágban.

Valami nagyon hasonló történik mostanában a művészet területén, ahol a mostani kulturkampf iniciálói azzal vádolnak alkotókat, hogy kritikus mondatokat fogalmaznak meg a kormányról, amelyik pedig itten a nyugat védőbástyájának fellegvára, a kereszténység őrlángjának zászlóshajója, valamint a civilizáció utolsó kanóca, miközben … miközben mi? Egy kicsit megfordítva a logikát, érzékelhető a felvetés képtelensége. Mi köze van egy a hazának, nemzetnek dicsőséget hozó – lásd például: Testről és lélekről – műalkotás esztétikai értékéhez az alkotó magánvéleményének, ha mégoly sarkos is? (S ez fordítva is igaz, lásd Celine vagy Ezra Pound.) Az alkotó, ha állami támogatást kap, automatikusan zengje dicsét az jó fejedelemnek és bölcs hatalomnak? Mennyire nem ért semmit a kánonképződés természetrajzából, a művészet filogenezeséből az, aki így közelíti meg a területet!

A gender studies kapcsán pedig egészen példátlan jelenségnek lehettünk tanúi, amint a hatalom sáncai mögül sokan a tudatlanság sorozatvetőivel kezdtek el lövöldözni egy tudományos diszciplínára. Érzékelhetően azt értve az ügyön, hogy a gender studies egyenlő azzal, hogy valami sátáni szekta nyilvános nemváltó szeánsz keretében kisgyerekeket vuduz transzneművé. Ehhez képest a politizálás vádja már jószerével a Kristeva-szint. (Na jó, vicceltem.) Aminek nagyon kevés köze van a gender studieshoz mint tudományos diszciplínához, de – mint arra korábbi cikkemben utaltam – vannak az emancipatorikus, liberációs mozgalmaknak olyan vonulatai, amelyek a politikai jogkiterjesztésért küzdenek. És azoknak némely képviselői, valóban elég extrém törekvésekkel. Ugyanakkor az a folyamat, melynek során attól kezdve, amikor még úgy tartották, hogy a nőnek nincs lelke, eljutottunk, mondjuk, a szavazójog kivívásáig, majd tovább az antirasszista és feminista törekvések lábra kapásáig, az bizony kemény politikai küzdelem volt. Amelyet aktivisták vívtak a filozófiától a jogtudományig számtalan tudomány eredményeire támaszkodva. De ettől még John Rawls nem lesz SJW (a társadalmi igazságosság harcosa).

A politizálás vádja itt persze csak ürügy. A lényeg az lehet, amit olyasvalaki fogalmazott meg a minap, akinél a rezsim legbelső körének működését és állapotát kevesen ismerik jobban. Márpedig Pálinkás József, egykor az Orbán-kormány tagja, az MTA, valamint az Innovációs Hivatal korábbi elnöke szerint: „A politikai hatalom legitim gyakorlói körül kialakult egy réteg, amely úgy véli, ő is „választást nyert”, és otromba stílusban ítélkezhet a tudományban, a művészetben, választhatja el az értékest az értéktelentől, nélkülözve mindehhez a kellő szellemi hátteret, a műveltséget, a képzettséget, az intelligenciát.

Persze lehet, a kormányszóvivő úr majd leleplezi, hogy Pálinkás is csak egy (nem annyira) öreg, bigott kommunista.