Folytatódik Magyarország kettészakadása, a Fidesz már a látszatra sem ad

2019. december 27. 06:15 - szerző: Sebes György

Jelentős különbséggel zárult a két idei választás. A Fidesz sikerét hozta a májusi európai parlamenti voksolás, míg az ellenzéki összefogás meglepően jól szerepelt az októberi önkormányzati választáson. Az már biztosan látható, hogy ebben az évben is folytatódott az ország kettészakadása. A kérdés az, hogy a mostani győzelmeiből ki mennyit profitál.

Hogy milyen volt a 2019-es év Magyarországon, azt persze – hivatalosan – most még nem tudhatjuk. Majd januárban, de még inkább februárban értékelik az évet a politikusok, és akkor örvendezhetünk. Ne legyenek ugyanis kétségeink, sikerekről számolnak be, és nagy győzelmekről. Ahogy az előző években szinte mindig, függetlenül attól, milyen pártot képviselnek, és az éppen kormányon van-e, vagy sem. Meg is mondta Orbán Viktor legutóbbi évértékelőjében, hogy „győzni fogunk. Újra és újra győzni fogunk.” Miután beszámolt arról, hogy sikerült leszámolniuk a 2010-ig tartó szocialista kormányzás minden maradványával, hiszen „nemzetünk tíz év alatt talpra állt”. Vagy ha úgy jobban tetszik: „völgymenetből hegymenetbe” fordult az ország.

Ilyen hangzatos kijelentésekre bármikor számíthatunk. Miközben az is tény, hogy hosszú évek óta folyamatos kampányüzemmódban élünk, és ez feltehetően a következő időszakban sem fog változni. Nagyon nemzeti kormányunk, az azt kiállító párt, de legfőképpen ezek mindenható vezére ugyanis csak az ellenséggel szemben, az állandó harcban képes meghatározni önmagát és politikáját. Igaz, tavaly a parlamenti választás, idén pedig két további voksolás indokolhatta mindezt, de az már aligha természetes, hogy bármely szavazás másnapján újra kezdődik minden elölről.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Pedig ez a két idei választás – amelyek lényegében meghatározták az évet – elég jelentős különbségekkel zárult. Májusban ismét tarolt a Fidesz. Az európai parlamenti választásokat illetően igen magas részvétel mellett megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát. Ennek megfelelően 13 képviselője lett, míg az ellenzéki pártoknak összesen nyolc. Ez az eredmény különösen annak fényében érdemes a vizsgálatra, hogy a kormány milyen állhatatos harcot folytatott – és folytat azóta is, megállás nélkül – a brüsszeli bürokrácia ellen, abban a (hiú) reményben, hátha sikerül azt is a saját képmására formálnia.

A május végi ünneplés után, nem is egészen öt hónap elteltével viszont a nagy győztesnek azt kellett átélnie, hogy megváltozott a tendencia. Az októberi önkormányzati választás legalábbis elgondolkodtató s mindenképpen figyelmeztető változásokat hozott. A hatalom ugyan elégedetten rögzíthette, hogy országosan még mindig fölényben van, de a részletek már egyáltalán nem ennyire kedvezők számára. Budapesten többséget szerzett az ellenzéki összefogás, amely elhódított több, addig kikezdhetetlennek látszó polgármesteri széket is. Több megyei jogú, illetve nagyvárosban is jelöltjeik győztek. Így aztán új értelmet nyerhetett az a két mondat is, amely Orbán Viktor februári évértékelőjében hangzott el. E szerint: „Nekünk nem az jelenti a győzelmet, ha a pártunk nyer. Nekünk az jelenti a győzelmet, ha az ország nyer.”

Fotó: Marton Meresz

Kétségtelen, az ország nyert októberben. Nem nagyon, de úgy, hogy azt már nem lehet félremagyarázni vagy elmismásolni. És újra kiderült, mennyit érnek a miniszterelnök-pártelnök szépen hangzó, ám üres szavai. Persze tény, már régen közölte azt is, nem arra kell figyelni, amit mond, hanem arra, amit tesz, de azért a bosszúállás szándéka egyértelmű. Hiszen a parlament még az övé, a kétharmados szavazógép rendelkezésére áll, bármit is találjon ki.

A magyar Országgyűlés kiüresítése nem az idén kezdődött, ugyancsak régóta tart, de a jelek szerint megállíthatatlan. A házelnök méltó partnere ebben a küzdelemben a miniszterelnöknek. Miközben Kövér László egyre újabb és újabb szankciókkal igyekszik kordában tartani az időnként akciózó ellenzéket, a rendszer szószólói gyakran hivatkoznak arra, hogy meg kell őrizni a T. Ház méltóságát. Azt azonban nem veszik észre – vagy inkább tudatosan erősítik -, hogy ők maguk rombolják azt a már csak szavakban létező méltóságot. A törvényeikkel, a viták ellehetetlenítésével, akaratuk erőszakos keresztülvitelével, vagyis mindazzal, ami a kétharmados többség parlamentjét immár 2010 óta jellemzi.

Már mindent elfoglaltak és a saját képükre formáltak. A látszatra sem adnak. Csak a megbízható embereik kerülhetnek fontos pozíciókba. Láthattuk ezt az idén az új alkotmánybírók vagy éppen a Médiatanács tagjainak megválasztásakor. Ami pedig változatlan, az a mérhetetlen cinizmus. Amikor az azonnali kérdések órájában arról érdeklődtek Orbán Viktornál, miért nem jelölhetett az ellenzék tagokat a Médiatanácsba, annyit válaszolt: ez a parlament hatásköre. Mintha nem tudná mindenki, hogy mennyire önállóan dönthet akár az Országgyűlés bármely kérdésről. Az idén megkapta a magáét a Magyar Tudományos Akadémia is, nehogy már akár a kutatóintézetek szembemehessenek a központi akarattal.

Reménytelennek látszott tehát, hogy valóban európai módon rendezzenek bármilyen ügyet vagy kérdést ebben az országban. Ez már csak azért sem lehetséges, mert az Európai Unió egyik tagállama oly mértékben áll szemben ezzel a széles közösséggel, ami már megkérdőjelezi azt is, hogy egyáltalán részese kíván-e lenni az együttműködésnek. Amire a – szintén cinikus – budapesti válasz valahogy úgy hangzik, hogy természetesen, csak azon igyekszünk, hogy mi mondhassuk meg, mi a helyes, és bennünket kövessenek, ha jót akarnak.

Már többször idézett idei évértékelőjében Orbán Viktor világossá tette, mit tart az unióról. Azzal vádolta Brüsszelt, hogy nemzetek nélküli világot hirdet, nyílt társadalmakat akar és nemzetek feletti kormányt hozna létre. Ezzel szemben kell – neki és hű embereinek – megvédeni a magyarságunkat, a keresztény kultúránkat, de még a családjainkat és a szabadságunkat is. Innen pedig már csak egy lépés, hogy eljusson a bűvös szóig: a bevándorlásig. Ez mindennek alfája és ómegája. Lehet vele riogatni, félelemben tartani a nép egy részét, és mindig elővenni, ha a vezér úgy érzi, rosszabbul mennek a dolgok. Majd ő megóvja a hazát a migránsoktól, s egyúttal egész Európát is, ha hagyják. Ha meg nem hagyják, akkor nézzék meg magukat, és nélkülünk próbáljanak boldogulni.

Ez a gondolat – különböző formában, de állhatatosan – előkerül Orbán Viktor valamennyi fontosnak hirdetett megszólalásában. Nemcsak az évértékelőben találkozhatunk tehát vele, hanem az ugyancsak rendszeres tusványosi beszédében éppúgy, mint a kötcsei polgári pikniken gyakran vázolt okfejtésében is. Ha ezeket egymás mellé tesszük, és még hozzávesszük a parlamenti kétharmad ténykedését, világossá válik, miféle álomvilágban él a jelenlegi hatalom, miféle képzeteket igyekszik ráerőltetni az országra. A módszer ismerős még abból a korszakból, amelyről mintegy harminc éve azt gondoltuk, hogy végleg szakítottunk vele. Ám a jelenlegi vezérkar nagy része éppen a szocializmusban szocializálódott, és a jelek szerint rájöttek, hogy bizonyos elemek napjainkban is használhatók. Egykor a kommunizmus építése volt össznemzeti feladat, ma a keresztény nemzeti államé. És nem számít nekik, hogy már a kétezres évek elején – vagyis ellenzékben – végletesen kettéosztották az országot, amit az utóbbi kilenc évben kormányon csak elmélyítettek. Olyan szakadékokat hoztak létre, ami csak erősíti a kettészakadás tényét. Nehéz dolga lesz annak, aki egyáltalán megpróbálja majd ezt az irányt megszüntetni és valamiféle egységet teremteni.

Az idén azonban valami kétségkívül megmozdult. Előbb az önkormányzati választás eredménye, majd a kultúra teljes államosításának kísérlete elleni tiltakozások jelezték ezt. Még kérdéses, mindez csak fellángolás volt-e, vagy tartósnak bizonyuló tendencia. A hatalom szándéka egyértelmű: a többséget meg kell tartani abban a boldog tudatban, hogy ami most van, az számukra a lehető legjobb, csak hinni kell a vezérben és csapatában. Ám egyre többen ébrednek fel ebből a rájuk kényszerített álomból, és jelzik, hogy kezdik visszanyerni öntudatukat. Még nem látni, ki fog győzni. De higgyük el Orbán Viktornak, hogy „a legnagyobb győzelmek még csak most jönnek”.

Akkor is, ha ő biztosan nem ugyanarra gondol, mint mi.