Itt a lejárat a pokolba, Dante lába is remegne a budapesti közlekedés bugyrait járva Békásmegyertől a Városháza parkig

2019. augusztus 23. 06:00 - szerző: Bárkay Tamás

Ezúttal autóval jártuk be Budapestet keresztül-kasul, hogy sokkal inkább mazochizmusból, mintsem szolidaritásból kifolyólag azoknak a kínjában is osztozzunk, akik szerint még mindig jó ötlet Budapesten autózni. A kies Békásmegyerről készültünk becserkészni a vadont, az alább ismertetett, munkasikerekkel és -kudarcokkal kikövezett utakon.

Az Észak-Buda felől befelé migráló flótásokat elsőként a hangosra tuningolt autókkal versenyző éjszakai gyorsulók kedves játszóterén, a Rákóczi utcán, a Mátyás király utca sarkánál terelik a sávjukból szűkös átereszekbe az útfelújítók, azokkal a deszkákból komponált hosszanti szigetesedékkel, amelyek közelében általában nem lehet észlelni semmiféle, munkával összefüggő emberi tevékenységet. Viszont cserébe jócskán lelassítják az áthatolást.

Fotó: Merész Márton

Némi vigaszt nyújtok azonban most a meggyötört vándoroknak azzal, hogy kikotyogom, nem csak nekik rossz, mert a helyi mélyszántások a csillaghegyi és a római-parti bennszülöttek kedvét is alaposan megkeserítik. A forgalom ugyanis szépen rászabadult a csendes lakóparkjairól és az árnyas kertekben álló, méla gipszoroszlánokkal szerelt családi házairól ismert Kossuth Lajos utcára, ahol pár éve időnként még egyérintőzni is lehetett volna, ha ennek lenne bármi értelme is, most viszont már az úttest túlsó oldala is olyan elérhetetlen, misztikus messzeségbe került, mint a berlini Kurfürstendamm a Karl Marx Allétól 1961-ben.

A városból kifelé menekülőknek sincs sokkal könnyebb helyzetük egyébként, mert ugyanott, ugyanúgy sűrítik be őket is, de itt legalább valaki jól jár: az ott lévő autókereskedés, amelynek kínálatát napjainkban akár percekig is zavartalanul tanulmányozhatják az úrvezetők a dugóban.

E beszámoló készültekor még tartott a Sziget Fesztivál, amelynek jegyében ismét lezárták a budai alsó rakpartot, ami tovább fokozta az utazás bizsergető izgalmát, de ez már a múlt, ne is bolygassuk tovább.

A Flórián teret viszonylag gyorsan elértük, és ez az esemény hamarosan nagyon szép emlék lesz, mert errefelé is várható egy jókora rekonstrukció. A felüljárókat teszik rendbe, óbégatunk majd miatta eleget a maga idején, szándékosan és sunyin megfeledkezve arról, hogy az is csak értünk, miattunk történik.

A mindig forgalmas Pacsirtamező utca hozta a maga formáját, ahogy aztán a jó öreg Lajos utca is. Emezen minden felfordulás, szezonális vagy váratlan anomália nélkül is annyi autó jár, hogy harminc éve egyetlen lakó sem mert szellőztetni az odakintről bekukucskáló testes tüdőrákok miatt, valamint hogy a Bokor utcai zebránál várakozó gyalogosok közül soha senki nem jutott még át a túlpartra. Csontjaikat a házak előtt, külön e célra kialakított virágágyások őrzik, jeltelenül.

Az Árpád fejedelem útján rakétaként hasítottunk végig, a Frankel Leó útra viszont már meglehetősen nehézkesen keveredtünk rá. A Margit utca előtti lámpa háromszor váltott, mire áteresztett. A Margit körúton nagy erőkkel zajlik a munka, a hajcsárok itt is a jól bevált munkaerő-gazdálkodási szisztéma szerint járnak el: egyidejűleg csak az emberek felét-harmadát engedik dolgozni, a többieket arra kényszerítik, hogy eközben hasznos energiákkal töltődjenek, lehetőleg kerülve minden megerőltető mozdulatot. Így hatékony.

Fotó: Merész Márton

Egy szűk sávon gurultunk, lépésben. Elhaladtunk egy használt hullámpapírból kialakított dekoratív szemétdomb mellett, vetettünk egy-egy pillantást a jelen állapotukban világháborús szőnyegbombázások szomorú mementóiként őrzött egykori közterületekre emlékeztető Rómer Flóris és Kis Rókus utcára, majd megérkeztünk az egykori Nehézipari Minisztérium hűlt helyéhez és a Széna téri Mammut bevásárlóközponthoz, azaz az aktuális bel-budai kupleráj epicentrumához. Ha van valahol egy helyi lejárat a pokolba, az egészen biztosan itt van valahol, az építkezéseket rejtegető OSB-kerítések mögött.

A forgalom kaotikus, de a sofőrök állták a sarat, hiszen végső soron nem láttunk meghalni közülük senkit.

A Szilágyi Erzsébet fasoron egy várakozó turistabusz őrizgette magának a belső sávot, ez némileg visszafogta az elánt, de hamarosan fellélegezhettünk, mert az ugyancsak felújítás alá vont Pasaréti út torkolatában annyira nem volt egy lélek se, hogy először be sem mertünk menni. Egy jelen lévő munkás jelezte, hogy merjünk csak, és azt javasolta, hogy hajtsunk át a sarki benzinkút területén, ott, ahol Vajna Tímea szokta volt tankolni a Lamborghinijét. Az éppen valóban tök üres Pasarétin abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy az elsők között hajthattunk végig a vadonatúj aszfalton! Kár, hogy nem lehet bővebben megírni, mit éreztünk. Az örömautózás sajnos csak a Pasaréti körforgalomig tartott. Utána megint kezdett bedugulni a táj, a Hűvösvölgyi úton pedig egyenesen Buda legbrutálisabb dugójába csorogtunk bele. Ami egyébként általában sem nehéz. Mi tehettünk? Megint bámészkodtunk kicsit – és ekkor rejtélyes üzenetet kaptunk. Egy párhuzamos, út menti falazatra azt fújta fel valaki nekünk, hogy

„LESZ EZ MÉG ROSSZABB IS”.

Közben fekete luxusterepjárók játszották azt a tüneményes kis játékukat, hogy ők valójában buszok, azért mennek hatvannal a külső sávban, miközben a belsőben beszőtték a pókok a kerekeket, és sok kis fürge utódot nemzettek.

Nagyjából egy hét múltán újra visszakeveredtünk a Szilágyi Erzsébet fasorra, ahol semmi különös nem történt éppen, ha csak az nem, hogy kis híján elcsaptunk egy rövidgatyás munkást, akire a forgalom terelgetését bízták fontos, de veszélyes küldetésként. Sárga mellényt igen, de olyan kis kerek, nyeles jelzőtárcsát nem kapott.

Fotó: Merész Márton

Az ugyancsak erősen feltöltődött Attila úton át a Műegyetem rakpartra mentünk, mert onnan kivált pompás panoráma nyílik a Szabadság hídra. A Buda felé vezető oldalon annyira makacsul állt a forgalom, hogy még az is tisztán kivehető volt, hogy egy nő száján kifejlődik a herpesz, aztán el is múlik. Még nagyobb tömeg verődött össze viszont a síncserére ítélt Petőfi hídon. A jelek szerint körbejárhatott egy hír, hogy valami nagyon jó dolog készül Budán, ami bármilyen gyötrelmet megér, csak nekünk nem szólt senki.

A Ferenc körúton aztán kiderült, hogy nem addig a’, közben ugyanis ott is

kifejlődött egy gigadugó az ellenkező oldalon. De minden rosszban van valami jó, például addig se kopott a radiál, emellett végre hosszan és zavartalanul tanulmányozhattuk a Nyalizó Fagyizó napi kínálatát bemutató táblát.

A József körútnál kicsit enyhült a nyomás, így e helyütt egy ízben sikerült harmadik fokozatba kapcsolnunk, a manőver azonban úgy megzavart egy angol rendszámú mercedesest, hogy majdnem leverte a tükröt, miközben a Rákóczi térnél jobbra kanyarodott egy Kiss Manyira emlékeztető, Hódiköt-modorú mellényt viselő nénivel a hátsó ülésen.

A Teréz körúton aztán megint feltorlódott a népesség, a hangulatot a központi házasságkötőtől nem messze egy filmforgatás fokozta önnön tetőfokáig. Az aktushoz a rendőrség is asszisztált. Az Oktogonnál rákanyarodtunk az Andrássy útra a belváros felé, de – vigyázat, spoiler! – ennél reménytelenebb helyzetbe már nem is kerülhettünk volna.

„Ajvé, a Sugárút végleg odavan” – nyugtáztuk sipító hangon, könnyek között a Jókai tér sarkán egy görög turistabusz és egy vőlegénybúcsúban elesett fiatalokat speditáló limuzin közé sajtolva. Közben a Liszt Ferenc tér sarkán álló palotán lassan egy borókabokor nőtt ki a házzal csaknem egyidős állványzat tetején, és a parkoló, valamint a haladásra szánt autók közti résbe festett bicikliúton fekvő, leszakadt karú biciklista homlokán beforrt egy féltenyérnyi seb.

Fotó: Merész Márton

Néhány órával később hosszasan és alaposan szemrevételeztük a Sugárút másik legendás, lassacskán ugyancsak műemléki védettségre érdemesülő dúcolatát, azt, amelyik a Balettintézetet tartja össze afféle életmentő abroncsként, aztán lejátszottunk egy parti sakkot a csomagtartóban. Ekkor értük el a kiskörutat.

Ott is hatalmas, egyetlen hosszúkás vasdarabbá összeállott tömeg fogadott bennünket, de tekintve, hogy ekkor már délelőtt 11 óra volt, kedd, és még javában tartott az iskolai szünet, plusz a fél város Görögbe’ és Horvátba’ nyaral, a jelenség tökéletesen érthető Pesten. A kékesszürke füstködön át lenyűgözve bámultuk meg a Városháza parkba installált tetszetős faácsolatokat, amelyeken a „Budapest – Európa Sportfővárosa” felirat hirdette fennen színes betűkkel, hogy nincs remény.

Rémálom a hídfőnél

Megelevenedett a gyalogosok rémálma: a felújítások érintik a metróközlekedést, s ezzel egyidejűleg a 4-6-os villamos vonala sem használható. Most hétköznap a Nagyvárad tértől nem jár a 3-as metró, cserébe viszont hétvégén a teljes vonalon lehet légkondis buszokkal közlekedni, amelyek legfőbb sajátossága Budapesten, hogy bezárt ablak mellett nincs bekapcsolva a légkondi, így aztán a leszállás után megkönnyebbülve szippanthatunk az ózondús, 40 fokos levegőből.

A 4-6-os hiánya két ponton szorítja rá az utazóközönséget arra, hogy pótlóbuszra szálljon. A Széllnek nevezett Moszkva tér és a Margit híd budai hídfője, illetve a Corvin-negyed és a dél-budai végállomás között. Ezt a vonalat is elérte a pótlóbuszok sajátossága: 40 fokos hőség, kedélyes és folyamatos füstokádás, ami nem sokat javít a sínek felújítása miatt egy-egy használható sávra szűkülő, dugók okozta Margit körúti szmoghelyzeten.

A 4-6-os a világ egyik legforgalmasabb villamosa. Napi sok-sok ezer ember kényszerül most pótlóbuszra átszállni a két érintett szakaszon, de nem is akárhogy: hosszú hetekig a világ legértelmetlenebb és leghorrorisztikusabb pótlóbuszra átszállási procedúrája zajlott, mivel a budai hídfő leheletvékony járdaszigetén álltak a várók, s rájuk zúdult a járatból kizúduló tömeg, mintha megannyi Ed Sheeran-koncert résztvevői volnának.

Ám halleluja! Egy idő után a BKK-nak is feltűnt, hogy azért van ám megoldás: a váltópontra érve megnyitották a villamos összes ajtaját, mindkét oldalon. Így az egyik felén kiszáll a tömeg, amely így nem zavarja a túloldaliakat a beszállásban. Ez ám az innováció, megy ez, csak akarni kell!

Az már csak hab a tortán, hogy a sínfelújítás miatt a 17-es villamos sem jár egy szakaszon. A budai hídfő és Óbuda között az eddigi három helyett most csak két villamosjárat közlekedik. Az embernek azóta meglehetősen sokat kell várakoznia, hogy eljusson A pontból B-be, aztán aszalódhat egy keveset a tömegben. Talán még egy pár hét, és a BKK is fölfedezi a megoldást: lehet sűríteni is a járatokat. A budapesti gyalogos, amíg él, remél.

Ónody-Molnár Dóra