Lakner Zoltán: Hasznos idióták

2019. március 7. 07:34 - szerző: Lakner Zoltán

Hős, ki csak népének élt, adódik rögtön a párhuzam Leninnel, akit meglepetésre Orbán Viktor idézett hétvégi német lapinterjújában. Egyáltalán nem biztos, hogy a hasznos idióta kifejezés, amellyel a magyar miniszterelnök az Európai Néppárton belüli bírálóit illette, tényleg a bolsevik vezér kreativitását dicséri, mindenesetre meghökkentő, hogy Orbánnak kapásból eszébe jutott ez az eredetverzió.

Lenin megidézése annak szólt, hogy az Európai Néppártban (EPP) Orbán szerint sokan nem értik, „nem szellemi, hanem hatalmi természetű” küzdelem zajlik Európában. A magyar kormányfő úgy véli, vagyis úgy állítja be, hogy akik őt bírálják a pártcsaládban, pláne azok, akik a Fidesz kizárását kezdeményezik, egységbontók, és az ellenség malmára hajtják a vizet, vagyis a baloldal választási esélyeit erősítik. Jelen állás szerint a Fidesz nem enged, a EPP úgynevezett ultimátuma ellenére egyáltalán nem helyezkedett bocsánatkérő üzemmódba. 

Orbán szerint a távozó néppárti bizottsági elnök megbélyegző kiplakátolása a főgonosz Soros Györggyel együtt tartalmában és módszerét illetően Magyarországon elfogadható. Ezzel kapcsolatban, mondja,

csak a németek gondolnak antiszemitizmusra, a magyarok nem, mivel „minden nemzet más történelmet hord a puttonyában”.

A kormányfő ezzel, nem először, lekicsinyelte a németek fájdalmas szembenézését a korábbi bűnökkel. Úgy tett, mintha Magyarország már túljutott volna ugyanezen, s a magyar puttonyt nem terhelné az antiszemita kurzusok történelmi súlya.

Fotó: Merész Márton

A hatalomtechnikus Orbán úgy látja, a Juncker–Soros-plakátokkal a kormány az európai kampány fő témájára, igen, a migrációra irányítja az esetleg lankadó hazai közfigyelmet. Közben a magyar kormány nyolcoldalas hivatalos állásfoglalásban is összegezte Sorossal kapcsolatos teóriáit. Ez tehát nem puszta kampánybeli keménykedés, hanem hivatalos álláspont. A következő szakaszban, „ami már pártkampány lesz”, harangozta be Orbán, Juncker jelenlegi helyettesét, az európai választás szocialista csúcsjelöltjét, Frans Timmermanst láthatják a posztereken a magyar választópolgárok. Érdemes rögzíteni,

Orbán teljesen nyíltan elismerte, a kormányzati „tájékoztatás” és a Fidesz választási kampánya összefonódik. Tény, hogy a Fidesz elnöke ugyanaz, mint Magyarország miniszterelnöke, a párt és az állam egymásba csúsztatása viszont szintén megérne egy-két Lenin-idézetet.

Bár egy politikus, még egy miniszterelnök szavait sem kell mindig komolyan venni, a szóban forgó interjú mégis betekintést enged az orbáni gondolkodásba. Habár a politikának természetszerűen fontos eleme a konfliktus, Orbán, aki magát utcai harcosként definiálja, kizárólag konfliktusokat érzékel, teremt és vív. Felismerte, hogy Európában a nagy politikai irányzatok közötti évtizedes megegyezések elhalványították a hagyományos pártok karakterét. E színtelenséggel szemben igény mutatkozik a markáns, erős kezű, de legalábbis nagyhangú vezetőkre, különösen olyan kritikus helyzetekben, mint a menekültkrízis vagy korábban a gazdasági válság.

Ami az Európai Néppártnak csak nagyon lassan esik le, ha ugyan, hogy Orbán nem rusztikusabb, bumfordibb keleti kereszténydemokrata elvbarátjuk, hanem olyasvalaki, aki eszközként, megint csak Leninhez fordulva, afféle leplombált páncélvonatként használja a Néppártot, hogy illiberális nézeteivel az európai politika centrumába jusson.

A magyar miniszterelnök nem elhagyni, hanem a maga képére formálni készül az EU-t, ami, ha lehet, még ijesztőbb kilátás.

Orbán hatalompolitikai megközelítése azonban – s mintha ezt ő is érzékelné – helyenként megbicsaklik. A Fidesz kizárását kezdeményező néppárti tagszervezetek ugyanis szintén hatalompolitikai, szavazatszerzési megfontolásokból kritizálják Orbánt. A saját országuk közvéleménye, pártjuk tábora ezt várja tőlük. A Néppárttól nemcsak a szélsőjobboldal vihet el voksokat, hanem más centrumpártok is, főként a liberálisok. Éspedig jelentős részben az európai jelenséggé váló, sokak szemében autokrata és oroszpárti fenyegetést jelentő, állandóan feszültséget keltő Orbán miatt. Ez az a pont, ahol a populista áttörést vizionáló magyar miniszterelnök elszámolhatja magát. Ha ugyanis a pártcsaládot miatta hagyják el szavazók, vagy akár tagpártok, akkor a Fidesz bent tartására tett erőfeszítések végösszege negatív lehet az EPP számára. Akár március 20-án, akár később, felmerülhet, hogy ezt már ne vállalják. 

A Fidesznek most maradási feltételeket szabó Manfred Weber akár fenyegetésnek is veheti, hogy Orbán a végsőkig támogatni készül őt. A Fidesz néppárti tagságáról szóló vitában a csúcsjelölt így odatapad a magyar miniszterelnökhöz. Aki a Welt-interjúban azt is elmondta, Weber jelölése „az egyik legbátrabb politikai vállalkozás, amit én valaha láttam”, mármint amiatt, hogy Weber a saját országában soha nem volt kormánytag. Azt kivételesen nem Lenintől, hanem az Igenis, Miniszter úr! című legendás brit politikai komédiasorozatból tudjuk, hogy a bátor döntés a politikában gyakran a reménytelen próbálkozás szinonimája. Hiszen Weber megválasztásához bizonyosan többpárti egyetértésre lesz szükség, és éppen az lesz az egyik hiba, amit a csúcsjelölt fejére olvasnak, hogy túl sokáig volt puha Orbánnal. Aki viszont minden órában elmondhatja, hogy lojális tagként, az EPP hivatalos döntésének megfelelően támogatja Weber megválasztását bizottsági elnöknek. Ha nem jönne össze, széttárhatja a karját, hogy ez nem az ő hibája, hiszen tántoríthatatlanul a jelölt mögött állt. Ha pedig mégis megválasztanák Webert, azt Orbán a saját állhatatossága sikereként ünnepelheti. Közben a politikája tartalmán semmit nem változtat. És ez így megy a végtelenségig, amíg hagyják neki. 

Ha ez minket kevéssé is vigasztal, Weber hamarosan azok közé tartozik majd, akik saját tapasztalatot szerezhetnek Orbán nézeteiről a barátsággal és a hasznos idiótákkal kapcsolatban. Kérdés, hogy addig, az európai választáson, Orbán milyen messze jut a néppárti páncélvonattal.