Lakner Zoltán: Belülről bomlasztók

2018. július 20. 10:08 - szerző: Lakner Zoltán

Az előző részekben történt: az áprilisi választáson magas részvétel mellett a kormánypárt a szavazatok csaknem felét szerezte meg országos listán, és elvitte az egyéni kerületek túlnyomó többségét, sokat jelentős fölénnyel. A választási rendszer következtében ezek az eredmények a harmadik kétharmadot hozták Orbánnak.

A kormánypárt 2018-ra kiterjesztette szavazóbázisát a felső középosztály felől a legrosszabbul élő rétegek irányába, a kivételező-jutalmazó-büntető-osztogató-fosztogató gazdaság- és társadalompolitikát a kormány identitás- és értékháborúval kapcsolta össze. A közpénzen folytatott állami álhírpropaganda és a választási eljárás még így sem minden ponton törvényesített befolyásolása csupán a technológia, amivel a kormánypárt hegemóniáját bebiztosították.

Az ellenzék önmeghatározási, tartalmi, szervezeti és személyi problémákkal küzd, aminek drámai végjátéka volt, hogy tavasszal a taktikai szavazás, részleges sikerek mellett, kútba esett.

Ami azóta történik, mindezek következménye. Orbán ismét akadálytalanul kihasználja az állandósított kivételes állapotot, fegyverként használja a kétharmadot a demokratikus intézmények közül azok ellen, amelyek még érnek valamit.

Az ellenzéki pártok mindig elmondják, mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, ami kétségkívül igaz, ahogyan például az ellenzéki média és általában az állampolgárok szintúgy. Ettől még az ellenzéki politizálás értelmének és mikéntjének kérdését áprilisban ki kellett volna nyitni. Ám a parlamenti ellenzék a mandátum felvételének hasznáról szóló vitakísérletet lerázta magáról, mint kutya a vizet. Cserébe, meg persze a választási eredményért cserébe, a választók a szóban forgó pártokat rázták le magukról hasonlóképpen.

Fotó: Youtube

Számos ellenzéki politikus félreértette a taktikai szavazás iránti választói igényt, ugyanis a polgárok nagy része nem a bizalmát helyezte beléjük, hanem a Fidesz leváltásának reményében a bizalmatlanságát tette félre.

Majd miután a választók a maradék remény kihunyása miatt legalább részben joggal az ellenzéket, ízlés szerint az egészet vagy egy részét hibáztatják, az elégedetlenség visszafogására semmi okot nem találnak többé. Legfőképpen ez az időközi választások ellenzéki kudarcainak magyarázata, még akkor is, ha jóravaló civilek a nyári vereségek elszenvedői.

A szétszabdalt ellenzéki kisvilág önellentmondásokban vergődik. Elege van a pártjaiból, de együttműködést követel tőlük, nem akarja látni őket, de elvárja, hogy sorakozzanak fel a párton kívüli indulók mögött, nem hisz a NER választásainak tisztaságában, de az összefogásban reménykedve várja a voksokkal elért áttörést. Azaz valójában egyre kevesebben hisznek ebben. A huszonvalahány százalékos részvétel az önkormányzati időköziken nem volna drámaian alacsony, de ahhoz képest az, hogy az egyetlen ellenzéki jelölt stratégiáját kétségbeesetten próbálják csodafegyvernek nézni. Miként a választási részvétel sem természeti adottság, hiszen maga is a politikai közeg és a kampány eredménye, úgy a közös jelölt is akkor válik be, ha a szituációban benne van a tét és az esély.

A következtetés mindebből nem az, hogy minden mindegy, annál is kevésbé, mert ősszel például olyan polgármester-választás lesz a budapesti XV. kerületben, amelytől egy ellenzéki hídfőállás megtartása függ.

A lényeg azonban az, hogy a létező ellenzék kifutott az időből.

Az esetenként egymásból kiváló pártok politikusai 2019-ről és 2022-ről beszélnek, fogadkoznak, hogy most aztán együttműködnek, felszántják a vidéket, a társadalom számára fontos kérdésekre fókuszálnak, mintha az elmúlt nyolc év mérlege nem az lenne, hogy belebuktak.

Nem az elemzők legendás rosszindulata, hanem a helyzet táplálja a benyomást, hogy az ellenzéki politikusok legtöbbje pontosan arra alkalmas, amit most csinál, a korlátozott hatókörű, társadalmi-politikai alternatívát nem kínáló hivatalos ellenzék szerepének betöltésére, amit a hiperaktív helyezkedés epizódjai színesítenek.

Ha mindez azzal társul, hogy az ellenzék egy része kezdi megszeretni a kerítést, éppen Tusványoson akarja felvenni a kapcsolatot a határon túli magyarokkal, nem tartja elvi kérdésnek a civil szervezetek és a hajléktalanok elleni alaptörvényi elnyomást, az talán önmagában nem rázza meg a politikától elfordulóban lévő közvéleményt, de a Fidesz társadalmi terjeszkedésével konkuráló alternatívaépítésnek azért mégis nehéz volna nevezni.

A jelek szerint nem az ellenzék bomlasztja a parlamenten belülről a rendszert, hanem a rendszer bomlasztja belülről az ellenzéket.

A rendszerbe épülés folyamatát erősíti a képviselői fizetések emelése és annak megszavazása a törvényalkotási bizottságban három ellenzéki párt részéről. Az ehhez fűződő zsarolási magyarázat, tudniillik hogy a kormány a frakciópénzek megvágásával fenyegetőzött, aminek elhárítása érdekében az ellenzék belement a fizetésemelésbe, a kétharmad körülményei között nehezen értelmezhető. Még a groteszk hazai viszonyok között is meghökkentő, ha politikusok azáltal próbálnak mártírszerepbe helyezkedni, hogy ezentúl kénytelenek lesznek több fizetést kapni. Az ember valahogy nem így képzeli a politikai küzdelmek hősi halottjait, ahogyan nem is húzódozó miniszterelnök- és főpolgármester-jelöltként.

Annyi következtetésre még ebben a széttaposott állapotban is juthatunk, hogy ha ugyanazok ugyanazt ugyanúgy csinálják, akkor az eredmény az eddigiekkel azonos lesz. Akinek ez megfelel, politizáljon, joga van hozzá, de ne hívja magát ellenzékinek.