Kutyabaj
Úgy kezdődött, hogy valamelyik ismerőse talált egy kutyát, és mivel tudta, hogy kereskedelmi rádiókba jár reklámot mondani és hangalámondani, tehát vannak ott kapcsolatai, megkérdezte, segítene-e, hogy az egyikben bemondják. Hátha elveszett jószágról van szó, és a gazdája keresi. Segített. A rádióban bemondták, hogy találtak egy kutyát. Helyes kutya volt, de a gazdája nem lett meg. Lehet, hogy nem is elvesztették, mondta az ismerőse, hanem kilökték a szegény párát, mert már nem kellett nekik. Ezen elgondolkodott. Neki is volt kutyája.
Eszébe jutott, hogy egy baráti házaspár egyszer azt mondta, talán akarnak majd egy kutyát. Hazavitte Rozit – ő nevezte el Rozinak –, mert valahol csak lennie kell, nem maradhat az utcán. Gondolta, később majd megkérdezi a barátait. Az ő kutyája, Vilmos kicsit féltékenykedett, de hamar kiengesztelődött, fiúkutya és lánykutya jól megvan együtt. A baráti házaspár kertes házban lakott, a pici lányuk nagyon szeretett volna kutyát, majd meggondolják, mondták. Addig is ivartalanítani kellene Rozit, mondta az állatorvos – a szélnek eresztett, kidobott vagy hajléktalanokkal élő kutyák szaporodása növeli a kóbor állatok számát, mi azt nem is tudjuk, mennyien vannak, és mekkora az emberi felelőtlenség. Rozi ivartalanítva lett, ő pedig mint ideiglenes gazda kifizette a művelet árát. A baráti házaspár gondolkodott az ajánlaton, tetszett nekik Rozi, de azt mondták, nem akarják, hogy bent legyen a lakásban. Akkor ő megrendelt egy kutyaházat, mert Rozi már nagyon a szívéhez nőtt, és bár megtartani nem akarta, gondoskodni szeretett volna róla. A kutyaház fűthető volt, sokba került. Kifizette, megrendelte a leszállítását, és a megbeszélt időpontban elment az ismerőseihez, hogy ellenőrizze, rendben megérkezik-e, és megfelelően működik-e. Később többször meglátogatta Rozit, és amikor a barátok több napra a rokonaikhoz utaztak, mindennap elment, hogy megetesse, és sétáltassa a közeli erdőben.
Gyerekként féltem a kutyáktól, később már csak tartottam tőlük, de sokáig nem kerültem közel hozzájuk. Kezdő koromban úgy adódott, hogy egyszer levittem kocsival P. P.-t Kecskemétre színházat nézni. Az egyik faluban féktávolságon belül át akart szaladni előttünk, és kissé a kocsinknak ütődött egy kutya. A viszszapillantó tükörben láttam, hogy sántít. Automatikusan fékeztem, mire P. P. rám szólt: „Nehogy megállj!” „De hát elütöttük – mondtam, és hozzátettem: – Sajnálom.” „Álhumanizmus” – mondta P. P., és az esti előadás szünetében megbízott, hogy írjam meg életem első színikritikáját. 1967 decemberében történt, nekem emlékezetes dátum, bár nem a kutya miatt. De azóta a kutyákkal kapcsolatban néha eszembe jut ez a szó. „Álhumanizmus.”
Rozi örökbeadója azóta amatőr kutyamentő lett. Profi módon csinálja, egy ideig kapcsolatban is volt profinak nevezhető (bár nem főállású) kutyamentővel, de már nincs. Most hárman-négyen vannak amatőrök, összedolgoznak, telefonon hívják egymást, e-mailben váltanak üzeneteket. Csak nézem, kis távolságból, hogy megy ez. Látom (kis távolságból), hogy emberek hogyan dobálják ki autójukból a kutyájukat a város közepén, elvégre gazdasági válság van, és ez némelyeket följogosít arra, hogy szemétként bánjanak korábbi szeretteikkel. Látom, hogy egyes menhelyeken milyen – a szó szoros értelmében – állati módon tartják a kutyákat, míg másokban viszonylag tisztességesen. Látom, hogy milyen kutyák kerülnek be ide vagy oda, félig agyonvert, sebektől vérző, kiéheztetett, félméteres láncon tartott szerencsétlen párák. Látom a szűk kenneleket, a reménytelen tekinteteket, a kutyabánatot, és rettenetesnek tartom. „Álhumanizmus?” Miért nem az emberekkel törődsz? – kérdezi valaki. Az emberekkel SEM törődöm, mondhatnám támadóan, de hát nem is nekem kellene, viszont az állatokra IS vonatkoznak törvények, amelyeket ÉPPÚGY nem tartanak be, mint ahogy azokat SEM, amelyek az emberi viszonyokat szabályozzák. Miért épp a kutyatartásnak lenne kultúrája ebben az országban, amikor a közlekedésnek, a közbeszédnek és a politikának sincs? Miért épp a kutyák szaporításával felelőtlenül üzletelők és nyerészkedők szarvát törnék le, amikor az adófizetők pénzével felelőtlenül visszaélőkét sem tudják? Miért épp a kutyák és emberek viszonyát humanizálnák, amikor ember és ember között is folyik a politikai elit legfelső körei által vezényelt szisztematikus dehumanizálás?
Ahogy figyelem Rozi örökbeadóját, megértem, miért kell négyet, nyolcat vagy húszat megmenteni a sok ezer közül. „Aki egyet megment, mindet megmenti.” Ő persze személyes kapcsolatban van a saját kutyáival, beoltatja őket, csipet rakat a bőrük alá, gazdát keres nekik. „Saját” kutyái azok, akiket – persze „amelyek” kellene hogy legyenek, de hát nem azok – ő talált. Mindig talál. Volt úgy, hogy az M7-esen szállt ki a kocsiból egy autók között bóklászóért, aztán a kicsik ott voltak az út menti bokrokban. Vagy megmentett az altatástól (egyszer hét kölyköt), vagy „csak úgy” a pártfogásába vett kutyákat. Jön az értesítés az állatorvostól vagy a barátoktól, ő pedig befogadó vagy örökbefogadó után néz, de addig is „panzióztatja”, oltatja, sétáltatja, kutyaiskolába járatja, s ha kell, megműtteti – esetleg hetenként többször hidroterápiára viszi – a kiszemeltet. Már körbeutazhatta volna a földet abból a pénzből, amit a kutyáira költött, és ugyanúgy áldoznak a többiek is, kis fizetésű, kis lakásukban átmeneti szállást berendező amatőr kutyamentők.
Az örökbeadás külön procedúra, többszöri ismerkedéssel, családlátogatással, a szociális és humán körülmények ellenőrzésével, gyakori vidékre utazással, örökbeadási szerződéssel. S ha nem válik be, visszahozza a kutyát, ha konfliktus lesz is belőle. Volt rá példa. Honlapon hirdeti az örökbe adható kutyákat, fényképekkel, videókkal, karakterleírásokkal. Megy a levelezés, külföldre is. Volt már kutya, aki Norvégiába utazott, ilyenkor nemcsak oltási könyvet, hanem útlevelet is kell csináltatni neki. Egy németországi partnerrel igen szoros a kapcsolat, ott valószínűleg jó dolguk lesz a kutyáknak, csak a harci típusokat nem szeretik a németek, azokat nem is engedik be. Rozi örökbeadója több órát ül a számítógép előtt, olvassa a kutyahíreket, tízpercenkét szól az érdeklődők telefonja, kikérdezi őket, ügyel a részletekre, és napi háromszor vagy négyszer viszi sétálni Vilmost, sőt most már Mirázst is, mert közben ketten lettek – Mirázs persze mentett kutya, nem tudott róla lemondani. E melléktevékenységek mellett – nemrég egy kutyamentő alapítványt is létrehozott Kutyabaj néven – dolgozik, nem is keveset, naponta nyakába veszi a várost, pontos, megbízható, és remekül csinálja, amit csinál, különben nem hívnák olyan gyakran, és nem az ő hangját kérnék a megrendelők. Fölmerült, hogy miért lett kutyamentő, miért tölti ezzel az idejét, és miért költi rá a pénzét, hiányérzetből-e, vagy netán kompenzál valamit, azt mondja, nem, és úgy tűnik, ez igaz, van rendes családja, felnőtt fia, kellemes lakása, harmonikus élete, szereti a munkáját, boldognak mondható, ezt tanúsíthatom, mert elég jól ismerem őt.
A feleségem.
