Krisztina igazsága
Ha létezik modern görög sorstragédia, akkor az ő élete az volt. Nem vagyok felhatalmazva ennek részleteibe beavatni az olvasót, de Ferenczi Krisztina – a nő, a feleség és az anya – egymaga annyi sorscsapást élt át, amennyi egy egész generációnak is sok lenne. És mindig volt ereje felállni, újra elindulni. Mert ebben a szép, törékeny nőben annyi erő volt, amennyivel hegyeket lehetne elhordani.
Most, hogy meghalt – múlt héten temettük –, mindenki őt méltatja, milyen elkötelezett, példamutatóan bátor, önfeláldozó, alapos tényfeltáró újságíró volt, milyen sokat tett az Orbán-maffia leleplezése, a magyar demokrácia visszaszerzése érdekében.
Valóban így volt! Amíg tehette, naponta járt le Felcsútra és környékére rozzant autóján, hogy saját szemével lássa, a magyar Don Corleone miként szövi egyre átláthatatlanabb hálóját, rakja egymásra milliárdjait. Ott állt az Orbán-bánya kerítésénél, és ceruzával a kezében strigulázta, hányszor fordulnak a teherautók, hogy kavicsot szállítsanak az állami építkezésekhez, s talán az ország utolsó Zastavájával követte a megrakott kocsik útját.
Addig nem nyugodott, amíg – esetenként színészi képességeit is kamatoztatva – be nem jutott mindenhová, tűvé nem tett minden bokrot, hogy nyomokra leljen, és bizonyítani tudja, miféle bűnözők kezébe került az ország. Ő volt az, aki rátalált a traktorra, amelyen esküvője után Orbán Viktor lánya és milliárdossá lett férje a „saját lábukon álltak”, és amely történetesen ugyanaz volt, amellyel néhány hónappal korábban szegény emberek fáit pusztították ki és hordták el.
Ő volt, aki megpróbált harcolni a nagyhatalmú Orbán-barát, Mészáros Lőrinc ellen a kisemmizett juhász, Várady András igazáért, s neki sikerült belopakodnia József főherceg kastélyába, amely immár az Orbán család vagyonát gyarapíthatja.
Nem ismert akadályt, elszánt tényfeltáró volt. De magányos harcos is. Amikor utoljára hosszabban beszélgettem vele, elmesélte, hogy 70, azaz hetvenezer (!) forint a nyugdíja, egy 30 négyzetméteres lakásban él lányával, ahol a szétterített dokumentumok között botorkálva jut el az ágyáig. Azok közül, akik tehették volna, jószerivel senki nem akadt, aki támogatta a munkáját. Pedig nem fizetséget várt. Csak ahhoz szeretett volna pénzt szerezni, hogy a benzinköltséget ki tudja fizetni Budapest és Felcsút között. És ez sem sikerült! Mindenhol zárt ajtókra talált. Pedig Ferenczi Krisztina egymaga többet tett a magyar demokráciáért, mint a legtöbb ellenzéki politikus együtt. Saját fillérjeit költötte erre a küzdelemre.
De nálunk ez valahogy így van. Amíg él, elfordítják a fejüket mindazok, akik segíthetnének, aztán amikor meghal, könnyeket hullatnak. Egyebek mellett ezért is tart itt a magyar demokrácia ügye.
Krisztina nem volt könnyű ember. Megszállott volt, mint mindazok, akik ebben a világban az igazság keresésére teszik fel az életüket. Amikor temetése után a Parlament előtt befordultam, keserűen jutott eszembe, hogy vajon hány megkönnyebbült sóhaj szakadhatott fel ebben a házban halálának hírére. Mert abban biztos vagyok: ettől a vékony, gyenge nőtől jobban féltek a kormánypárti politikusok, mint bármelyik ellenzéki politikustól.
Talán ez lehet az ő igazsága.
Nyugodj békében, Krisztina, te rettenthetetlen; életed a bátorság és becsületesség példája marad!
