Köves Slomó: A kóserság szabályai, avagy miért tréfli a Jobbik?

2016. augusztus 12. 14:41

Lehet-e a tréfliből („tisztátalan”) valaha is kóser („tiszta”)? Miként hat egymásra a kettő találkozása, esetleg keveredése? A kóser kóserolja a tréflit, vagy a tréfli tréflizi el a kósert? Ezek olyan vallásgyakorlati kérdések, amelyeket a zsidó kánonjog alapkérdéseit kutató rabbiktól megszokott aprólékossággal elemeztek bölcseink az elmúlt évszázadokban.

Nem mindegy például, milyen mennyiségek keverednek egymással: egy a hatvanhoz arányban történő keveredés esetén ugyan már annullálódik a tréfli a kóserban, de ez csak akkor lehetséges, ha fel is szívódik a tisztátalan a tisztában, és észrevehetetlen, vagyis külön egységként nem észlelhető – semmilyen módon nem adhat „ízt a kóser ételnek”.

E fejtegetésnek ezernyi leágazása, feltétele és körülménye van. De a konklúzió egyértelmű: a tréfli egészen kis mennyiségben is eltréflizi a kósert, a kóser viszont nem tudja kikóserolni a tréflit. Tisztátalan mindig tud tisztátalant csinálni tisztából, ez azonban fordítva csak nagyon nagy mennyiségek jelenléte esetén lehet igaz.

Ezen rabbinikus érvelés egy mindannyiunk számára fontos elvi kérdéshez vezet el. Minden jó szándékú erkölcsi létező, cselekvő és demokrata dilemmáiban, döntéseiben fennállnak ugyanis bizonyos, az átléphetőség határait kijelölő értékek, amelyek a kóser és a tréfli közt húzódnak. Azt is jól tudjuk, hogy ezt a határt nem lehet áthágni, mert ha a tréflihez nyúlunk, akkor az mindent bemocskol. Kant óta létező konszenzus Európa demokratái között, hogy az erkölcs kérdéseiben csak határátlépésekről tudunk beszélni. A filozófiai, rabbinikus megközelítés mellett e problémakörnek van a mindennapokat érintő oldala is.

„Hibáztunk akkor, amikor hagytuk, hogy a szélsőséges gondolatok megerősödjenek és fokról fokra beférkőzzenek a hétköznapi beszédbe és a közbeszédbe is. Hagytuk, hogy a politikai színtéren megjelenjenek azok a hangok, amelyek a másik kirekesztéséről, megbélyegzéséről, megfélemlítéséről szólnak.” Ezt 2009-ben mondta Bajnai Gordon az Elie Wiesel tiszteletére tartott parlamenti konferencián. Az akkori miniszterelnök megkísérelt hitet tenni amellett, hogy „a szélsőjobboldalt karanténba kell zárni”.

A hazai közbeszéd minőségi romlásának felelőssége valóban nagy részben terheli a politikai cselekvőket és a közpolitikai aktorokat. A rasszista, antiszemita lózungok elfogadottsága jelentős mértékben következménye annak, hogy az elmúlt 25 évben elsősorban a politikai jobboldal – és időnként a baloldal – a kelleténél lényegesen elnézőbb volt a rasszista, antiszemita politikusokkal, megnyilvánulásokkal és pártokkal szemben.

Talán emlékszünk még a rossz hírű edelényi polgármester és fideszes parlamenti képviselő Molnár Oszkár hat évvel ezelőtt nyilvánosságot kapott antiszemita és rasszista kijelentéseire. Egyértelmű volt, hogy a Fidesznek lépnie kell. Zsidó közösségi vezetőként, rabbiként nem tisztem a magyar politikai szereplőknek tanácsokat adni vagy munkájukat nyilvánosan értékelni. De az kötelességem, hogy a nyílt antiszemita ideológiát ne hagyjam legitimálódni. Ezért levélben hívtam föl Orbán Viktor figyelmét az ügy súlyosságára. Nem kizárt, hogy ennek hatására is történt meg az, hogy – egy, az egész nemzet számára megalázó folyamat eredményeként – Molnár Oszkár végül a Fideszen kívül találta magát. Nem sokkal később azonban Lendvai Ildikót is meg kellett keresnem egy, az első fordulóban negyedikként befutott MSZP-s jelölt visszaléptetésének javaslatával, mert azzal megakadályozható lett volna egy újabb antiszemita képviselő megjelenése a parlamentben.

A Bajnai-beszéd óta sok minden történt, sok minden változott. A Jobbik másodszor is bekerült az Országgyűlésbe. Ezzel párhuzamosan pedig a közbeszédbe beivódott a gyűlöletbeszéd, és azon belül is a korábban elképzelhetetlen stílusú és intenzitású antiszemita retorika. Emlékszünk még Gyöngyösi Márton beszédére, amelyben a zsidókat „nemzetpolitikai kockázatnak” nevezte, emlékszünk még Baráth Zsolt parlamenti képviselő vérvádbeszédére? Emlékszünk még Novák Elődre, aki a Kuruc.info kérdésére hevesen tiltakozott az ellen, hogy elítélné az antiszemitizmust? Emlékszünk még arra, hogy ugyanő arra a kérdésre, „Tudta-e, hogy holokauszt nem volt, de lesz?”, azt válaszolta, hogy ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja? Emlékszünk még arra, hogy a pártelnök Vona Gábor 2013-ban azt írta, hogy a zsidóság világuralomra tör, és az Izrael és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolat megszüntetését szorgalmazta?

Mindeközben az a párt, amelynek jelenleg is vezető képviselői ezen elveket nyíltan hangoztatják, a legnagyobb ellenzéki tömörüléssé nőtte ki magát. Néppártosodás ide vagy oda, korábbi megnyilatkozásaikkal kapcsolatban soha nem tartottak önvizsgálatot, kijelentéseiket soha nem vonták vissza, viszont alelnökké választották azt a Toroczkai Lászlót, aki a polgári demokrácia és az alapvető emberi értékek egyik legismertebb ellensége a Kárpát-medencében. Rig Lajos, aki Facebook-bejegyzésében a cigányságot a zsidók biológiai fegyverének nevezte, egyéni mandátumot szerzett Tapolcán. Ózd polgármestere lett az a Janiczak Dávid, aki Hitlernek öltözött figurával pózol. Említhetném Szávay István országgyűlési képviselőt is, aki szerint Gömbös Gyula államférfi volt. Vona Gábor pedig 2015-ben is fenntartotta korábbi nyilatkozatát: ha kiderülne róla, hogy zsidó, lemondana a párt vezetéséről.

Mindezek dacára az utóbbi időben egyre-másra jelennek meg olyan hangok a demokratikus ellenzék köreiben, hogy „nincs más út” a 2018-as „választási siker” és a jelenlegi rezsim megbuktatása érdekében, mint „technikai szövetségre lépni a Jobbikkal”.

Sokféle megfontolás lehet az ilyen kijelentések mögött, ezeket ki-ki a maga értékrendje alapján helyezheti el saját erkölcsi skáláján. De a zsidó közösség – és a jó szándékú demokratikus többség – ennél végzetesebb elgondolást nehezen tudna elképzelni. A magyar zsidóság soha nem nyugodhat bele egy náci párttal kötött technikai szövetségbe, bármit jelentsen is ez a kifejezés. A magyar zsidóság számára elfogadhatatlan a Jobbikkal való bármilyen szövetségnek akár csak a felvetése is.

Nemcsak azért, mert semmilyen értelmes magyarázat nincs arra, mit is jelenthetne a „csak a választások idejére létrehozandó technikai szövetség” fogalma egy nappal a választások után. Hanem azért is – és ez legalább ugyanilyen súlyú érv –, mert ha úgy adná Isten, hogy a technikai szövetség mégsem győzedelmeskedik, és a jelenlegi kormányzó párt kisebbségben ugyan, de megnyeri a választásokat, aminek azért van bizonyos matematikai valószínűsége, soha többé nem lehetne a politikai jobboldalon számon kérni, miért áll(t) össze egy nyíltan rasszista, antiszemita párttal a kormányalakítás céljából.

Térjünk vissza a tisztaság és tisztátalanság bonyolult kérdéseihez! Lehetséges-e náciból – vizslakutyából szelídített –, ha nem is európai, de legalább keleti demokratává válni? Szalonképes-e tegnapi nácikkal úgy viselkedni, mintha a demokratikus játékszabályok ugyanúgy érvényesek lennének rájuk, mint más erkölcsi cselekvőkre?

A politikai nyilvánosság dimenziója ad egy olyan elemet, ami például Szegedi Csanád nagyon is személyes drámájában a zsidó közösség, illetve tagjainak relációjában nem volt értelmezhető. A politikai haszonszerzés ugyanis a nyilvánosságban nem eshet ugyanazon erkölcsi elbírálás alá, mint a személyes szenvedéstörténet és a belőle táplálkozó megtérés.
Értsük meg és lássuk be: a Jobbik egész filozófiája képmutatásra és – gyenge jellemre valló – elvtelenségre nevel.

A Jobbik vidéki alapszervezeteiben, azok honlapjain továbbra is a jócskán megcsorbított nimbuszú Kuruc.?info frázisai élnek tovább. A taggyűléseiken és rendezvényeiken hamisítatlan neonáci retorikán derül a közönség. Mindezt azonban – a néhai Szabó Ivánt idézve – a „borzalmas tagságnak” ezentúl majd titkolnia kell. Erről az elfedésről szól minden jobbikos konszolidációs törekvés. Nem bűnbánatról, nem megtérésről, hanem elvtelen haszonmaximalizációról. Bár kollektív megtéréssel és vezeklő bűnbánattal a modern politika történetében még nem találkoztunk – hiszen ez a politikai logika önellentmondása lenne –, de ha mégis létezne, akkor azt az aktust úgy neveznék a modern politikában: új párt alapítása. De kockáztassuk meg, hogy még a politikai haszonszerzés területén is elképzelhető a „jó útra térés” fogalma. Ennek azonban vannak ismérvei: valódi kiállással és vezekléssel kell együtt járnia. Azzal, hogy a korábbi vállalhatatlan nyilatkozatokat egyenként vonják vissza és az ezt elmulasztó korábbi nyilatkozattevőket megtagadják. Amíg ilyen nyilvános önelemzéssel nem találkozunk, egy (volt?) neonáci párt esetében nincs helye együttműködésnek.