Herczeg Szonja: Posta

2018. szeptember 2. 13:59 - szerző: Herczeg Szonja

Attila tudta, hogy eljött élete lehetősége. Hogy annyi, firkászok közt töltött év után most végre megkapja azt, ami neki jár. Ő lesz a sajtó a Hivatalban.

Lelki szemei előtt csatát vívtak egymással a tülekedő emlékek a tankönyvek fölött átgörnyesztett estékről, vizsgázással telt évekről, és a közelmúlt mentálhigiénés, tűzvédelmi és egyéb tanfolyamairól, hogy megállapodjon az eddig csak áhított végcélon. Az első napon a Hivatalban.

Fel is húzta legszebb öltönyét, cipőjét, megfésülte két szál haját (csak ennyi maradt ennyi megpróbáltatással teli munkaév után), elcsomagolta ebédjét, mert tudta, majd a közös helyiségben, délben, ahogyan azt illik, elfogyasztja egy-két kacajgyöngy mellett az oldalast újdonsült pajtásaival.

Igaz, úton befelé a forró, nyári nap rárohasztotta műszálas ingét, de a mosoly nem hervadt le arcáról.

– Nyolctól fél ötig. Keret az életnek. Istenem, mennyei lesz – gondolta magában, és már elképzelte, ahogy hatkor belép lakása ajtaján a frissen vásárolt lidlis szatyorral a kezében, és boldogan kapcsolja be az esti híradót, amit már vagy tíz éve nem látott.

A Hivatal impozáns épületében, már rögtön, az első napján egy mítinggel kezdett. Bemutatták Attilát Rózának, Ildikónak, Péternek és Csillának, majd bevezették közös irodájukba. Harminc négyzetméteres szoba, nem nyitható ablakok, 2000 óta nem cserélődött levegő. A közszféra mámorító levegője – nyugtázta Attila még mindig boldogan.

A már az első napon kiosztott feladat külön öröm. Mutatja a belé vetett bizalmat. Ildikó, Róza és a többiek kissé klikkesednek, már most látja, de nem fél, tudja, hogy napok, sőt lehet, órák kérdése csak, és már minden a legnagyobb rendben lesz.

Róza és Ildikó a gyerekekről beszélnek, majd gépelnek egy kicsit, és tíz órakor elkezdik megvitatni a további teendőket.

– Menjünk ma az olaszba? – kérdi Ildikó Rózától, miközben a kis asztalára támaszkodik, amin egy cellux és egy gemkapcsosdoboz virít.

– Áh, a múltkor rosszul lettem a bruschettájuktól. Mi lenne, ha a Lovászhoz mennénk? – veti fel a jogos kérdést Róza.

– Ott egy kicsit vizes volt a borsóleves. De a káposztájuk jó. De lehet, hogy ma nincs káposzta.

– Akkor mi legyen? – mered rá aggódó tekintettel Róza.

– Nézzük meg interneten a mai menüt!

– Jó – egyezik bele Róza.

Attila várta, hogy mi lesz az ügy végkifejlete. Dolga ugyanis nem volt, mivel a féloldalas közleményt, amivel megbízták, csak formáznia kellett egy kicsit. Lassan a tíz órából fél tizenkettő lett, a két nő pedig gongütésre felpattant a gép elől, majd elindult az ajtóhoz.

Attila a csapat maradék két tagja, Csilla és Péter felé fordult. Remény csillogott szemeiben.

– Hoztam magammal ebédet. Nálatok is van? Ehetnénk együtt! – veti fel Attila.

– Én nem igazán ebédelek – vágja oda Péter, aki egy fontosnak tűnő egyoldalas iratba mélyedt.

– Hozzám meg jön a pasim – válaszolja Csilla, aki azért egy kedves mosolyt megereszt Attila felé.

Sebaj, gondolta Attila, majd holnap. Kisétált a közös helyiségbe, egyedül, elköltötte az ebédjét, majd visszament az üres irodába.

Lassan két óra is eltelt, mire mindenki visszaért. Attila, proaktivitását mutatandó, körbekérdezett mindenkit, segíthet-e. A fejrázások és a „nagyon benne vagyok valamiben” válaszok után visszaült a helyére, és játszott egy pasziánszt. Azt olvasta, ezzel szokás elütni a kis szabadidőt, ami egy ilyen Hivatalban nagy ritkán adódik.

Attila, kinek mesterdiplomája ott lóg a garzonja falán, úgy döntött, nem ilyen fából faragták, nem teketóriázik, újra rákérdez, miben segíthetne. Ahogy szóra nyitotta volna a száját, Róza perdült elé:

– Attila, kérlek, az újoncoknak szoktuk ezt a nem túl hálás, de sokszor elég bonyolult feladatot adni, amire most megkérnélek. Ne izgulj, mivel már voltak belőle gondok, mind megjártuk, ugye – kacag fel, mire mindenki vele kacag. – Szóval, készítettünk egy útmutatót, amit átküldenék neked pdf-ben. Ki is nyomtathatod. A lényeg, el kellene menni a postára.

Attila, kiben buzgott a tettvágy, kissé lelombozódott, de azt mondta magában, hogy biztosan fontos iratokról van szó.

– Kérlek, olvasd el alaposan a pdf-et, és csak azután indulj – mondta határozottan Róza, és ezzel a lendülettel átnyújtott neki egy bankkártyát, amin egy neonsárga cetli virított. – Nagyon fontos, hogy az a PIN-kódja. Ne érintsd, dugd, és írd be a PIN-kódot.

Attila nem szólt semmit. Elolvasta a pdf-et, majd a három tértivevényes levéllel elindult a postára.

A félórás úton megint rátapadt műszálas inge, de már nem mosolygott. Megtette, amit kellett, majd négy órakor visszatért a Hivatalba.

Róza és Ildikó a délutáni teájukat itták. Most az óvodák rejtelmei voltak terítéken, Péter jógázott, Csilla pedig ugyanazt a kávéfoltos iratot fogdosta reggel óta.

Fél ötkor Attila kikapcsolta a számítógépét, felállt. Már az ajtóban volt, amikor Ildikó és Róza kissé mogorván utána szóltak.

– Jó pihenést, Attila! Holnap azért maradj egy kicsit tovább. Tudod, itt szeretik a proaktív munkaerőt. De most nem gáz, csak mondom, holnap, jó?

– Természetesen! – válaszolta széles mosollyal Attila, aki már akkor eldöntötte, hogy a lidlis zacskót másnap mégsem hozza magával.