Herczeg Szonja: Élet

2018. december 31. 10:17 - szerző: 168 Óra

Most mi a búbánathoz kezdek? - teszem fel újra és újra a kérdést reggel nyolc óta. Csak ez megy az agyamban, alatta fut a Négy évszak.

Tegnap még ezt hallgattam?

Jött az email, ment a beterelés, álltunk sokan, csak az előttem lévő Géza kopasz fejére emlékszem, direkt nem ágaskodtam, hogy lássam a vezető sima arcát, ahogy felolvassa a tömeges ítéletet.

- Csinálok egy teát, jó?

- Persze, köszönöm.

Szegény, főzi a teát, főzte az ebédet, mióta telefonáltam, szóltam, ma kissé hamarabb jövök haza, és maradok is egy darabig. Az a rémület a tekintetében, az az erős szorítás az arcizmaimban, hogy ne vicsorogjak mosolygás közben. Nem tudhatja meg, mi zajlik most odabent.

- Tudod, hogy nem lesz semmi baj, ugye? - mondja, miközben elém helyezi a gőzölgő csészét.

- Persze, hogy nem lesz, mondtam már. Öregember vagyok, de nem vén ember, minden megoldunk - vicsorgok megint, azt hiszem, és engedem, hogy megsimogassa az ujjpercemet.

Hirtelen nem tudom, mit csináljak, pakolni kéne, visszamenni, összeszedni 35 évet, de nem tudok felállni. Végiggondolom, hány doboz kell, milyen iratot kinek adjak, a feljegyzések, a futók, a már készek, a kiküldetési igazolások. Megállás nélkül csörög a telefon, „Menjenek a picsába, nem is baj, hogy nem kell többé ehhez asszisztálnod!” - megszámolni sem tudom, hányszor hangzott ez ma el, nem bírom még egyszer meghallgatni, nem bírok többet nyugtatni.

Maradjon Vivaldi inkább.

Bemegyek a nappaliból a szobába, leülök a fotelba. Mától így lesz? Nem lehet így, annyi pénz nem maradt, hogy nyugdíjazásig kihúzzuk. Tibor ajánlata nem lenne rossz, de tudjuk, hova fog vezetni. Elkergetett embernek nem jut menedék máshol sem. „Sajnálom, de a főnököm azt mondta, itt is létszámstop van!”

Vajon hány napot kell várnom erre a telefonra?

Szegény Tibor, pedig tényleg jót akar.

- Vigyek be valamit még?

Istenem, ez is így lesz mostantól? Tojáshéj, kiszolgálás, a szerencsétlen kirúgott sajnálata.

- Édesem, ne izgulj miattam, nem kell semmi, minden rendben lesz.

Annyiszor mondtam ezt az elmúlt 6 órában, hogy már keserű a szám, ahányszor a mondat végére érek.

Kellene írnom emailt, hogy arra írjanak, nem férek hozzá a bentihez többé. Ekkor jut eszembe, hogy már nem kell hogy elérjenek. Minek is kellene?

Betegyem Vivaldit? Úgyis fut a háttérben. Áh, nem, az csak rosszabb lenne. Vagy mégsem? Mi a rosszabb egyáltalán?

Inkább megkeresem a dobozokat, essünk túl rajta. Be kell oda még egyszer lépnem, utoljára, nem tudom...tényleg nem tudom.

Péter lánya kórházban van, inkább őt felhívom. Na ez az, ami számít, látod, gondolj erre.

Jól van, jobban van, szerencsére...

Mi lenne, ha eladnánk a lakást és vennénk egy kis házat? Kint, messzebb, lenne kis kertem, tököt termesztenék. De nem szeretem a tököt. Mindig erre vágytam, nem? Most itt az esély. Gyerünk, csináld meg, mondd meg Csillának, hogy ezt szeretnéd!

- Van még egy kevés a rakott krumpliból?

Miért ezt kérdeztem? Nem erről akartam beszélni.

- Igen, gyere, melegítek neked egy kicsit. Utána bemenjünk a holmidért, vagy majd holnap?

- Mehetünk persze.

Kis kolbászkarikák, krumpli, kapirgálom a villával a tojásszeleteket. Vivaldi visszatért, már nem látom a tojásokat, Csilla is beszél, de mintha burában lennék. Nyitom a számat, de nem jön a hang... azt hiszem. Nehéz a fejem, le kellene tennem. Letettem már? Szól Vivaldi. Újra...