Herczeg Szonja: Anya

Ma először ütöttem meg. Bár nem tudom, lehet-e ütésnek nevezni egy anya erőtlen legyintését, amit végső kétségbeesésében tesz.

Megint arra ébredtem, hogy ordít a telefonban a mentőssel. Két szóból tudom, éppen mi folyik. Ma épp szívrohama volt, ha jól rémlik, elég kótyagos voltam még.

Az első kétszáz alkalommal én magam tárcsáztam. Körülbelül a kétszázegyedik lehetett, amikor lefeküdtem aludni. Addigra anyámat már naponta ötször pelenkáztam, és akármennyire szerettem volna nyitva tartani a szememet csak még egy kicsit, nem ment.

De a gyerek reggel ugyanúgy életben volt. Ahogyan a kétszázharmadik alkalom után is.

Folytatnom kellene a dobozolást, de elszívok még egy cigit.

Csend van.

A csend lett a kedvenc dallamom, kiélvezem még egy kicsit.

Lehet, anyám dobozával kellene kezdenem. A temetés óta nem vettem rá magam, hogy kiselejtezzem a kevés megmaradt holmiját.

Apám halála után ideköltözött, akkor nagyon sok mindent elajándékoztunk. Lacussal még kényelmesen elfértünk a négy szobában, én egyben, ő háromban, de két másik teljes élet már nem fért volna el.

Nem, azt hiszem, most még nem nézem át, a doboz jön úgy, ahogy van.

A gyerek holmijaihoz nem kell nyúlnom, legalább ennyi könnyebbség lesz az egészben. Lehet, már fel is pofozna, ha arrébb tolnám. Nem, talán azt mégsem.

– Egy rohadék vagy, ha apámmal maradok, biztosan nem lennék ennyire beteg! – ez ma reggel is elhangzott búcsúzásként, miután a mentős kivételesen meggyőzte, nincs szívrohama.

Komisz egy kölyök volt, szemem fénye, nekem a munka maradt.

Rohadék vagyok, mert nem volt apja.

Apja helyett anyja és apja voltam, anyám és apám nagyanyja és nagyapja helyett szintén apja volt, gubbasztottunk hármasban felette az éjszakai ügyeleten az ezredik pánikroham alatt. Gubbasztottunk hármasban a tizedik szakember rendelőjében, mert ragaszkodott hozzá, hogy mind ott legyünk. Anyám már nagyon rosszul volt, de egy szót sem szólt, jött, hiába mondtam addigra már, hogy Lacus rendben lesz. Az utolsó pillanatig hitte, Lacusnak ezúttal komoly baja lesz.

Előkapom inkább a saját dobozaimat. Tíz. Ennyi maradt, ennyit viszek. Csak belehányok mindent, a szortírozásra majd akkor kerítek sort, ha tudok a tárgyak fölé sírás nélkül hajolni.

– Lányom, jobb lesz ez így, hidd el. Szegény gyerek nagyon beteg, de imád téged. Biztosan megnyugodna, ha a nevére kerülne a lakás. Folyamatos stressz neki, hogy a baja miatt nem talál munkát. Így megnyugodhatna.

Anyám szavai csengnek a fülemben, és előttem a pillanat, amikor engedtem neki és a gyereknek, aki csillogó, könnyes szemmel ölelt, hogy sosem szeretett jobban, mint most, végre fog tudni aludni.

Hiába kérdeztem tőle, melyik volt az a pillanat, amikor azt gondolta, én kitenném az utcára, válasz nem jött. Pár nappal később, mikor aláírtuk a papírt, válaszolt. A nyomás volt az a pillanat, a nyomás, amiért azt akarom, dolgozzon vagy tanuljon.

Elszégyelltem rögtön magam, mégis csak húszéves, lehet, tényleg békén kellett volna hagynom, és nem nógatni az ő bajával, egyetemmel meg munkával.

Kopognak. Lehet, megint rosszul lett, és hazajött az akárhonnan?

– Etelka, micsoda meglepetés! – erőltetem magamra a mosolyt.

– Szia, drágám! Jól vagytok? Reggel hallottam, hogy Lacuska kiabál.

– Igen, köszönjük, minden rendben.

– Hoztam egy kis pogácsát.

– Ó, köszönöm, nagyon jól fog esni – veszem el a tálat, és látom, hogy közben be-beles a lakásba.

– Csak nem költöztök? – kérdi.

– De igen, eladtuk a lakást.

– Ó, micsoda vesztség ez a közösségnek.

– Köszönöm, kedves tőled. Ha nem haragszol, sietek is vissza pakolni. Elég hirtelen döntés volt, és már hamarosan ki kell cuccolnunk.

– Persze, persze, menj csak. És egészségetekre!

– Még egyszer nagyon köszönöm! – válaszolom, és bezárom az ajtót.

Hirtelen döntés.

Nevezhetem így is, vagy úgy is, a fiam hajléktalanná tett. Előbbi sokkal jobb. A másodikat nem csak kimondani, de még gondolni is fájdalmas.

Nézegetem a pogácsákat, eszembe jut anyám. Lerogyok a földre, és enni kezdem. Többen kérdezték, hogy bírom ép ésszel. Ők már vagy a diliházban, vagy a temetőben lennének.

Csak azt tudtam válaszolni, hogy erről, ahogyan másról, fogalmam nincs. / Herczeg Szonja