Föld S. Péter: Sajtó mortále

„Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!” Petőfi már napok óta molyolt ezzel a mondattal, de sehogyan sem akart rendesen összeállni. Mindig talált benne olyat, amitől megijedt, a fejében működő kis öncenzor szorgalmasan tette a dolgát.

Vasvári, aki szintén márciusi ifjú volt, még nálánál is jobban aggodalmaskodott.

– Baj lesz ebből, Sándor! – mondta. – Odafönt nem fognak neki tapsikolni.

Kapják be, gondolta Petőfi, de hangosan nem mondott semmit. Megbízott ugyan a barátjában, de tudta, hogy ahol ketten beszélgetnek, ott még a falnak is füle van.

Egyébként meg sajtószabadság volt, csak minden szöveget jóvá kellett hagyatni az illetékes hivatallal. Mely hivatalról persze senki nem tudta, hogy ki ő és merre székel, annyira titkosan végezték a dolgukat, hogy gyakran még saját magukat sem ismerték. Ha néhanapján mégis lelepleződtek, akkor a BBC szerkesztési elveire hivatkoztak. Pedig – és ezt már a kései utókor nevében tesszük hozzá – a BBC még csak jóval ezután lett föltalálva.

Ekkor jött a hírrel Jókai: indított egy Facebook-csoportot, az a neve, hogy Szabadítsuk ki Táncsicsot! – Lájkoljátok, lécci! – mondta.

Jókai volt a legokosabb közöttük. Reményteljes írónak indult, később klasszikus lett belőle, utcákat, tereket, művelődési házakat neveztek el róla. Amúgy meg volt még egy napjuk a forradalomig, miért ne lájkolnának, valamivel el kellett ütniük az időt. A randalírozásból már kinőttek, meg az a magatartás nem is volt nekik a sajátjuk soha. Rendes, tisztelettudó fiatalemberek voltak, a légynek sem ártottak volna.

– Csak ne essen az eső 15-én, mert akkor sokan odahaza maradnak – aggodalmaskodott Vasvári.

– Nem leszünk gyarmat! – jegyezte meg Petőfi, csak úgy, szőrmentén.

Tovább molyolt a mondatával. „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” Censúrának írta, mert a cenzúra szót a korabeli szövegszerkesztők aláhúzták pirossal. Tartott tőle, hogy a főnökei nem engedik nyomtatásba ezt a mondatot, hiába, hogy a BBC, akkor sem. Szigorú rend uralkodott a korabeli közmédiában, tetőfokára hágott a szólásszabadság, csak volt, amiről nem szabadott írni.

Jókai törte meg a csendet.

– Aztán tudjátok-e, hogy mi az a szamizdat?

Hogyne tudták volna. Fel is csillant a szemük.

– Talán a Rajk-butikban érdemes próbálkozni – mondta Vasvári. – Úgy tudom, nyomdája is van a Lacinak.

Csak hát nem tudták, hogy merre van az a nyomda. Egyedül a titkos rendőrök tudták, hogy hol kell keresni Rajk nyomdáját, de tőlük zsenánt lett volna megkérdezni. Meg tán meg sem mondták volna.

Vészesen közeledett a lapzárta, érthető, ha Petőfi egyre jobban szorongott. Hogyan lesz ebből 12 pont, ha már az elsőt is elkaszálják?

Megosztotta az aggályait a barátaival, akik azonban nem voltak ennyire borúlátók.

– Egyet se törődj velük, Sándor! – mondta Jókai. – A te neved még akkor is fényesen fog ragyogni, amikor ezekről a sehonnai bitangokról már senki sem fogja tudni, hogy kik voltak.

Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan meg van írva: kitört a forradalom, nem volt semmi csúszás. A többi már történelem, akit bővebben érdekel, megnézheti a Nemzeti alaptantervben. / Föld S. Péter