Fenékig!

Jó, tudom, hogy születésnap meg minden, és igazán nagyon kedvesek, hogy gondoltak rám, meg hogy az én egészségemre, meg hagyomány, meg ünnep, de kérem, értsék meg, nem.

Sosem voltam túlságosan közeli viszonyban az alkohollal, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor rúgtam be életemben. Egyiket most el is mesélem, hogy adjunk egy kis valóságközeli anekdotikus ízt a történetnek. Tehát: abban az időben, amikor én katona voltam – ezt voltaképpen már úgy kellene kezdeni, hogy abban az időben, amikor én fiatal voltam, még volt sorkatonaság, de ez már olyan doberdósan hangzana, úgyhogy gyorsan hagyjunk föl vele –, még lehetett sört vételezni a laktanya kantinjában. És ahol sört lehet vételezni, ott akad más is, amitől gyorsabban vidámul a katonaelme. Ebből aztán az következett, hogy messze földön nem láttak annyi duhaj sorkatonát őrségben, mint akkortájt: adódott is belőle mindenféle bonyodalom, lövöldözés, kurjongatás, elöljáró megkúszatása. Nem csoda, hogy az utánunk érkező évfolyam már bottal üthette a nyomát a laktanyai alkoholnak: attól kezdve, aki be akart rúgni, annak ki kellett szöknie – nem mintha az ne lett volna megoldható, de azért macerás volt szerfelett. Ezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: ha akartam volna, odabent is könnyűszerrel hozzájuthattam volna a betevő alkoholomhoz. De én nem akartam. Volt gondom elég, a hadsereg meg én sehogy se passzoltunk össze (én, mondjuk, nem is erőltettem volna, ő akarta az egészet), nem szerettem volna még ezt az előnyt is megadni neki. Azt mondtam, ezt az évet féllábon is kibírom szesz nélkül, és ki is bírtam. Igaz, az utolsó héten hozattam egy üveg vodkát, elrejtettem a kályhacsőben, és vártam a leszerelés napját. Úgy döntöttem, aznap megiszom az egészet.

A többire nem emlékszem. Az van meg, hogy kikészítem a civil ruhámat és előveszem az üveget. Aztán, hogy másnap este felébredek otthon, egy szörnyű katzenjammer társaságában. A kettő között eltelt órákról egykori katonatársaim szoktak mesélni – állítólag fölültem a gyakorlótér szélén álló lovas szobor lovára és minden arra járónak rohamot vezényeltem, aztán kiálltam egy ablakba, és nagy beszédet tartottam a világbékéről, majd amikor a helyiek kituszkoltak a helyőrségből, a vonaton meg az utcán minden szembejövő lánynak megkértem a kezét. (Az egyik egyébként oda is adta – ez okozott később némi bonyodalmat.) Egyszóval parádésan viselkedtem, kár, hogy nem tudtam róla. Később nem is erőltettem az emlékezetkiesésnek ezt a bevett módját.

Nem vagyok egy kimondott aszkéta, szeretem élvezni az élet minden oldalát, az ivás ellen sincs semmi kifogásom, a borozás kultuszát például nagy tiszteletben tartom, kedvtelve nézem, amikor a hozzáértők átszellemülten ízlelgetik a palackok tartalmát, az egyszerre emelt söröskancsók látványa is tud szép lenni, ahogy egy almapárlat illata is bódító – de mit csináljak, a bortól megfájdul a fejem, a sörtől a gyomrom, és ma már a pálinkát se állhatja a szervezetem. (Azelőtt azért legurítottam egy-egy kupicával, ha úgy adódott – ezt csak azért mesélem, hogy felfedezhessenek bennem egy kis emberi vonást.) Egy szó, mint száz, tőlem mindenki azt iszik, amit akar, nemhogy elítélném az ilyesmit, hanem még egy kicsit irigykedem is, de én nem kérek. Egy pohár friss víz is tud emlékezetesen finom lenni, higgyék el, ahhoz meg, hogy jól érezzem magam, nekem nem kell feltétlenül berúgnom. (Maradna még a deklasszálódás: de hát van még ennél is lejjebb?)

Mindez persze nem érdemelne ennyi szót se – ha nem iszom, hát nem iszom, száradjak ki, kit érdekel, magánügy –, ha nem Magyarországon élnénk. De itt élünk, ahol nem lehet csak úgy, büntetlenül kilógni a sorból.

Hogyhogy egy kortyot se? Az én kedvemért se? Csak nem akarsz megsérteni?

Ez még a legfinomabb reakció. Aztán elterjed rólad, hogy beteg vagy, már a végedet járod, már nem is ihatsz. Vagy súlyos alkoholizmusból lábadozol, be van építve egy szerkezet a testedbe, s ha egy gyűszűnyit innál, végleg visszaesnél. Vagy hogy kábítószeres vagy, arra nem mersz inni. De hogy itt valami súlyos titoknak kell lappangnia, az biztos. Olyan nincs, hogy ivarérett magyar férfiember, ha nem tiltják el az orvosok, ne ihassék egy kicsit. Olyan sincs, hogy valaki csak úgy, magától alkoholtalan.

Van, ahová nem is hívnak meg szívesen. Minek rontsam ott a levegőt! Vagy ha meghívnak, szánakozva kérdezik: te tényleg még mindig nem? Olyan hangsúllyal, mintha óvó szeretettel várnának vissza az életbe. De vannak ennél sokkal durvább megnyilvánulások is. Hát milyen ember vagy te? (Fehér, szoktam erre mondani.) Ne játszd itt meg magad! Egy pohárral még senkinek meg nem ártott! Úgyhogy gyakran előfordul, főleg nagyobb társaságban, ahol az ember eltűnhet szem elől, hogy persze kérek egy pohár akármit, azt szorongatva jövök-megyek kicsit, aztán, amikor nem figyelnek, bedöntöm az italt valamelyik adódó örökzöld cserepébe. Sok növénynek alkonyult be már miattam. Vendéglőben meg rendszerint úgy járok el, hogy kérek két pohár egyformát, s aztán mindkettőt nőm fogyaszthatja el.

Így él az ember, félig-meddig kitaszítva, ha nem iszik.

Jó sorsom és a vakvéletlen különben megkímélt attól, hogy megtapasztaljam, milyen a hazai kisebbségek élete. Nem vagyok se roma, se mozgássérült (hogy csak két példát említsek), középosztálybeli középkáder vagyok közepes magassággal és anyagi helyzettel, van bennem egy jó adag konformizmus, gondosan betartom a szabályokat és a szokásjog ellen se szoktam véteni. Nem szeretek kilógni a sorból. (Kiragyogni, az más, de az jön belülről, arról nem tehet az ember.) Egyedül az ital, az taníttatja meg velem, milyen az, amikor szembeúszunk a hullámokkal.

Nem jó, annyit mondanék. Nem jó folyton azt érezni, hogy nem tartozol a közösségbe. Hogy más vagy, mint a többiek. Hogy valami nincs rendben veled. Hogy örülj, hogy élsz.

Ebből a hajdan lakható társadalomból lassan, de biztosan kiveszett minden szeretet, minden tolerancia, minden másság iránti megértés. Itt lassan már azt sem engedheted meg magadnak, hogy nem iszol együtt a falkával.

Nehéz idők elé nézek. És ha meggondolom, hogy tetejébe még demokrata is vagyok, szabadelvű republikánus, aki a megváltást nem az égből várja, és szentül hisz a racionális elme győzelmében, talán mégis jobban tenném, ha leinnám magam a sárga földig.

Na, isten, isten.