Fazekas Csaba: Illiberálisok Szent Szövetsége

2017. február 6. 09:36 - szerző: Fazekas Csaba

Donald Trump amerikai elnökké választása valóban a nemzetközi kapcsolatok jelentős átrendeződését vonhatja maga után, s nem pusztán azért, mert Orbán Viktor magyar miniszterelnök ezt pár nappal az extravagáns milliárdos beiktatása után úgy ünnepli, mintha legalább is ő tette volna a kezét a Bibliára Washingtonban. Tény, hogy a nagy ambíciókkal és még nagyobb ellentmondásokkal a világpolitika színpadára lépő Trump látványosan barátkozik Vlagyimir Putyin Oroszországával, nem leplezi az ott honos illiberális rendszer iránti vonzalmát, s mindez új világrend körvonalait sejteti.

 

Még egy-két éve is úgy gondoltuk, hogy csak különleges politikai körülmények között, legfeljebb a demokratikus rendszerek üzemi baleseteként fordulhat elő ilyesmi, s ha egyáltalán megtörténik, akkor marginális jelenség marad. Most viszont kimondhatjuk, hogy a kivételből villámgyorsan szabály lett, s a világpolitikát tekintélyes részben illiberális rendszer(kísérlet)ek, illiberális vezetők és azok egymáshoz való viszonya határozza meg. S ez független attól, hogy a tendencia rövid távon szétzúzza-e a liberális demokráciákra épülő Európai Uniót („igény volna rá” közel s távol), vagy csak tovább gyengíti amúgy is bajban lévő immunrendszerét. Ha az unió vezető államaiban, Franciaországban és Németországban is hatalmi vagy legalábbis komoly politikai pozícióba kerülnének az illiberális elvbarátok és sikeres lenne az európai népek Orbán által vizionált „lázadása”, akkor az új, illiberális világrendnek nem maradna számottevő ellensúlya.

A nagyhatalmi illiberalizmus az Egyesült Államokban – a történelmi hagyományok, a jóval erősebb alkotmányos alapok, illetve a sajátos társadalmi berendezkedés miatt – nyilván teljesen más stílusú lesz, mint amilyet mi Európának ezen a felén megtapasztalhattunk. S itt nem pusztán arra kell gondolnunk, hogy az amerikai elnök aligha tudja egész Las Vegast egyetlen barátjának átjátszani, kisvasutat és stadiont építtetni közpénzből a Trump Tower körül, kvázi királyi rezidenciává átalakítani a Fehér Házat vagy éppen felszámoltatni a The New York Timest. De a rendszerrel fog kísérletezni, és az amerikai alkotmány által meghatározott intézményi struktúrát nyilván szeretné valamennyire a maga képére formálni.

Más kérdés, hogy nem lesz olyan könnyű dolga, mint egyes rajongóinak az öreg kontinens keleti felében: a társadalom többsége nem fogékony az illiberális ötletekre, nem is beszélve arról, hogy a bő két évszázados amerikai alkotmány jóval erősebb talapzaton áll annál, mint hogy néhány levezényelt törvényhozási rohammal alapvetően átszabható legyen.

Sokszor érdemes eltöprengeni a történelmi előképeken, tudva persze, hogy sosem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. A most alakuló nemzetközi kapcsolatrendszer engem elsősorban az 1815-ben létrehozott Szent Szövetségre emlékeztet. Az I. Ferenc osztrák császár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor orosz cár által tető alá hozott, az akkori Európa egészét meghatározó szövetségi rendszer lényegét az alkotmányosságtól és a forradalmaktól való páni félelem motiválta. Úgy utálták saját koruk liberalizmusát, ahogy Putyin, Trump és Orbán a mait, s az emberiség kívánatos állapotának a saját abszolút uralmukat tekintették, azokat pedig, akik pluralizmusról, az alkotmány által garantált egyenjogúságról, a hatalom megosztásának és ellenőrizhetőségének elveiről elmélkedtek, hazaáruló ellenségüknek. Az alapvető emberi szabadságjogok követelése a Szent Szövetség logikájában veszedelmes felforgató tevékenységnek minősült. A nemzetközi szövetségi rendszer ideológiája az volt, hogy a forradalmak felforgatják az Úristen által képviselt normális világrendet, amelyet épp e nagyhatalmú uralkodóknak kell visszazökkenteniük „természetes” állapotába, és őrködniük is kell annak fennmaradásán. Mai utódaik ugyanúgy szívesen hangoztatják kereszténységüket, pózolnak a vallásosságukkal, de ez ugyanolyan rosszul áll nekik, sőt még talán rosszabbul is. (1815-ben a katolikus osztrákok, az evangélikus poroszok és a görögkeleti oroszok kötöttek közös „keresztény” szövetséget, s hogy, hogy nem, ez az apró ellentmondás nem zavarta őket.)

A párhuzamból két tanulságot mindenképp érdemes megfontolni.

Először is, az illiberális nagyhatalmak és vezetők természete, hogy bár közösen utálják a liberalizmust és a demokráciát, előbb-utóbb szembekerülnek egymással. A Trump által megfogalmazott „America first!”, „Amerika mindenekelőtt!” elvet most még tombolva ünneplik hívei, főleg Orbán, amikor az új amerikai doktrínából csak annyit lát, hogy „minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre”, „engedélyt kaptunk, ha úgy tetszik, a legmagasabb világi helyről, miszerint nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni”.

Azt már kormányfőnk nem veszi észre, hogy ezt a szemléletet megfogalmazója, ha érdekei úgy kívánják, bárkivel szemben érvényesíteni akarja. A nemzeti önérdek abszolutizálása pedig szükségszerűen vezet súrlódásokhoz, akár konfliktusokhoz is. Oroszország nagyhatalmi érdekei miatt („Russia first!”) segítette a görög szabadságharcot az 1820-as években, majd ugyanilyen okból vett részt 1849-ben a magyar szabadságharc leverésében, Ferenc József pedig („Austria first!”) kimaradt a krími háborúból. Orbánt alighanem előbb-utóbb frusztrálni fogja, hogy hiába udvarol minden erejével Trumpnak és Putyinnak egyszerre, finoman szólva csak akkor foglalkoznak vele, amikor akarnak, s ezt a diplomácia nyelvén értésére is adják. (Ha „America first!”, akkor vajon Trump hányadikként tekinthet Magyarországra, ha egyáltalán?)

Másodszor, amikor a Szent Szövetséget megkötötték, uralkodói éppen magabiztos győztesek voltak, de arra is érdemes emlékeztetni, hogy a liberális demokrácia iránti igényt még ezek a sikerek sem tudták végleg zárójelbe tenni. Jöttek forradalmak, 1848-ban például az egész kontinensen, amelyek a siker reményében adtak hangot a tömegek szabadság és alkotmányosság iránti igényének. Szóval lehet, hogy az Illiberálisok Szent Szövetsége most önfeledten ünnepli önmagát, az is lehet, hogy hosszú ideig tudják akaratukat az egész világra kényszeríteni, de az is biztos, hogy egyszer vége lesz. Egyszer megint sokan jönnek majd rá, hogy a vitatkozós, macerás, mások érdekeit is tiszteletben tartó demokráciában élni mégiscsak jobb, mint a nemzeti dicsőség hamis fényében sütkérező tekintélyuralmi rendszerben.